Új élet
Liz ugrott fel az asztaltól és kezdte el ütögetni a hátam, én pedig fuldokoltam. A mellettünk lévő asztaltól felállt egy húszas éveiben járó férfi, miután Liz segítségért kiáltott, felrántott az asztaltól, átkarolt hátulról, a gyomrom felé tette ökölbe szorított kezét és elkezdte ütögetni vagy nyomogatni, igazából alig emlékszem, mert akkor éppen arra figyeltem, hogy túléljem. Pár nyomás után kirepült a számból a pizza darab és verejtékben úszva ültem le az asztalunkhoz.
-Köszönjük a segítségét! Elnézést a kellemetlenségért – szabadkozott Liz, mert én nem tudtam még megszólalni. Kicsit lesokkoltam. Nem ez az első eset, hogy ilyen történik velem. Kiskorom óta nem csináltam ilyet. Csak ültem ott és a fényes burkolatot bámultam. Észre sem vettem eddig, hogy minták vannak a járólapokon. Szabálytalan minták. Mindenfele cikázó krém színű egyenesek.
- Lara! Lara, kérlek nézz rám! Lara! – szólt egy hang előttem és rálépett a járólapra. – Tudom, hogy rosszul vagy. Tudom azt is, hogy mi a baj. De nyugalom. Már elmúlt. Az a férfi megmentett – mutatott Liz a jobb oldalunkon lévő asztalhoz, ahova most már felnéztem és egy fiatal párt láttam egy babával.
- Köszönöm – tátogtam a fiatalembernek, aki csak mosolyogva bólintott egyet.
- Végre. Kb. tíz perce így ülsz itt. A frászt hozod rám. Mentőt akartak hívni hozzád az előbb, de még az hiányozna, hogy itt kórházba kerülj – csacsogott Liz, aztán leült a másik székbe. Én odafordultam az asztalhoz és elcsomagoltam a pizzát. Elég mára a kajából. Főleg a pizzából. – Anyud folyamatosan hív, nem vettem fel, mert épp rád koncentráltam. Hívd vissza – lökte elém a telefont. Anyu már hívott.
- Szia anyu – szóltam rekedtes hangon a telefonba. Liz pedig elém tolt egy kis üdítőt. Rámosolyogtam és ittam egy kortyot.
- Kislányom mi történt?! – toltam el egy picit a telefont a fülemtől, mert nagyon hangosan szólt bele anya.
- Csak félrenyeltem – legyintettem, majd észrevettem, hogy egy pár ember aggódva néz. Szépen festhettem.
- Hallottam! Vigyázz már magadra az isten áldjon meg! Tudod milyen bűntudatom lenne ha megfulladnál egy idegen országban, ahova én nem mehetek ki?
- Igen, tudom – válaszoltam gyenge hanggal majd megint ittam egy kortyot. Nemsokat, de segített. Liz közben megint engem figyelt.
- Jól vagy? – kérdezte anya idegesen.
- Most már igen. Egy fiatal gyerek segített – nyugtattam meg.
- A fogással?
- Igen.
- Jól van – engedett ki anya egy nagy levegőt. – Ha ennyire megvisel amit mondok, akkor most ne igyál, egyél és a nyáladat is most nyeld le! – utasított anya halál komolyan. – Szóval nem fejeztem be amit elkezdtem. Ez a fele volt a rossz hír, a másik fele a jó, hogy a cuccaitok már tartanak felétek. És a jó, hogy egy albérletet már találtunk viszonylag közel a belvároshoz és a lehetséges ügynökségekhez. A formalitás kedvéért mindenhova kell egy állásinterjú. Három ügynökséget néztünk ki, amik egyből felvennének titeket már ezen a héten. Tudod, Ancsa férjének van valami nagy marketinges ismerőse.
- Igen?
- Na, ő ott ismeri kint ennek a három ügynökségnek az igazgatóját, így sikerült ezt elintézni. Ez volt a szerencsénk. Liz laptopján megtudjátok őket nézni. Elküldtem – tájékoztatott anya a megtervezett jövőnkről.
Még mindig nem tudtam felfogni. Itt kell maradnunk év végéig. Haza sem mehetek addig. Hiányzik Magyarország, és pont egy olyan országban vagyok, ahova a legkevésbé se vágyok. Nem tudom, hogy fogom ezt kibírni. Két tizennyolc éves lány egy idegen országban, egymásra utalva, négy hónapig. Jó, nem arról van szó, hogy nem tudnánk megélni, fenntartani egy lakást, takarítani, mosni magunkra és bevásárolni. Amíg menedzsmentet tanultunk, Budapesten tökéletesen elvoltunk. De ez egy idegen ország, ez egy hatalmas város, ráadásul olyan nyelven van minden, amiről még életemben nem hallottam. Csak angolul tudunk kommunikálni itt mindenkivel. Az is képtelenség, hogy megtanuljuk a nyelvet, amihez megjegyzem, a legkevesebb inspirációm van. Hamarabb tanulnék egyetemi szinten kémiát, mint koreait. Nem tudom mi lesz, de az biztos, hogy sokat fogunk küzdeni ebben a négy hónapban. – Ancsa még nem hívta fel Alízt, majd te mondd el neki. Aztán úgyis felhívja az anyját. Menjetek vissza a hotelbe és a címre induljatok, amit szintén elküldtem Alíznak. Majd reggel beszélünk, de most aludnom kell, korán kelek, tudod. Jó éjt kislányom – köszönt el anya. Igaz, nekünk még dél volt, de azért neki is. Nem tudtam elköszönni, mert egyből kinyomta a telefont. Nem tudom, hogy tudja ilyen egyszerűen kezelni az egész helyzetet, de az biztos hogy én ma csak gubbasztok majd az új lakásunkban.
Egy perc után, miután leesett, hogy kurvára egy bevásárlóközpont étkezdéjében vagyok, ránéztem Lizre, aki nagyon aggodalmas arccal nézett rám. Nem is csodálom, képzelem, hogy festhettem. Neki még ezt elő kell adnom. El kell mondanom. Nem néztem az arcára, valahogy nem akartam.
- Liz... - kezdtem bele elfojtott hangon, aztán rájöttem, hogy mi nem fogunk egymás vállán sírni az itt töltött idő alatt. Ő lesz a világ legboldogabb embere, ha mindent megtud. - ...Amikor bent voltál a srácokkal a VIP-ban, beszéltem anyuval. És még csak most hívott vissza azóta. Beszélt Ancsával, és... – vettem egy nagy levegőt. - ...Ha még idén elakarunk menni New York-ba, decemberig itt kell dolgoznunk egy ügynökségnél – fújtam ki a levegőt, aztán ránéztem Lizre, aki csak nézett továbbra is rám, két kezével az állát támasztva és semmi életjelet nem adott magáról. – Liz! – intettem az arca előtt.
- Hogy mi van? – kérdezte meg végül és végre megmozdult, letette a kezét az asztalra és közelebb hajolt hozzám. Nem értettem ezt a reakciót. Mintha mérges lenne. De mi a csudáért? Nekem több okom lenne. – Azt mondod, hogy Koreában maradunk négy hónapot? – ütött meg egy olyan hangsúlyt, ami kicsit úgy hallatszódott, mintha...számon akarna kérni..? Mi történik?
- Igen...? – néztem rá totál riadtan. Azt hittem megőrült. Konkrétan kiguvadt a szeme és a lelkemig hatolt a tekintetével. Kb. fél percig nézett így rám, aztán befogtam a fülem, mert úgy elkezdett sikítozni, hogy még az étterem bejárata előtt elsétáló emberek is megálltak, hogy van-e valami baj. Liz felpattant az asztaltól és toporzékolva folytatta tevékenységét, majd nem sokkal később ugrálva. Az egész étterem őt bámulta, amíg én szintén csodálattal néztem, hogy hogy van ilyen erős hangszalagja, egyrészt, másrészt pedig energiája. Elképesztő.
- Elnézést. Az Ön barátnője? – bökte meg valaki a vállam én pedig egyből odakaptam a fejem. Egy európai(!) srác volt az, barna szemekkel és göndör hajjal. Köpni-nyelni nem tudtam. Aztán kinyögtem valamit.
- Ha azt mondom igen, mentőhelikopterrel kerülünk az idegosztályra? – fogtam be csak az egyik fülem, hogy egy kicsit jobban halljak, igaz, a dobhártyámnak annyi.
- Nem, dehogy. Azt akartam kérdezni, hogy van-e valami probléma – nevetett fel.
- Ja, probléma? Külső szemmel úgy tűnik, egyébként nem – nevettem én is. Igazából probléma csak a fülemmel volt. Az meg mindegy. Liz egyszer csak lihegve dőlt a székére, ahol tovább vinnyogott, de én az európai sráccal társalogtam épp.
- Értem, akkor, szép napot! – intett a fiú majd gyorsan kiszaladt az étteremből. Nem hibáztatom, én is ezt tenném, ha két hibbant lánnyal találkoznék össze.
- Semmi probléma emberek – álltam fel az asztaltól és intettem az étteremnek, hogy nyugalom van. – Hogy is van ez a szó... – gondolkoztam magyarul. – Áh megvan! Egy kis hangulatingadozás, semmi több. További jó étvágyat – visszaültem a helyemre és kínos csend telepedett az étteremre. Néhányan pusmogtak, persze halandzsaiul, szóval semmit nem értettem. Őszintén meg sem lepődöm. Először én játszok fuldoklósdit, aztán a barátnőm ad elő egy áriát. Végigfutottam az elmúlt tíz perc eseményeit, aztán kiakadtam. Egy kicsit sok volt amit művelt Liz. – Te normális vagy?! – „kiabáltam” suttogva miközben a lehető legközelebb hajoltam Lizhez, hogy jól halljon. – Az egész étterem minket néz! Bolondnak néznek Liz! Bolondnak egy idegen országban! – folytattam a monológom, de Liz csak bámult a mellettünk lévő asztalra, ahol őt bámulták az előbbi mutatványáért. – Jobb lesz ha megyünk. Becsomagoltatom a kaját, addig te maradj itt! – böktem rá a mellkasára a mutatóujjammal miután felálltam az asztaltól és elindultam a pulthoz. Persze, mindenki engem bámult, mert miért ne kéne a kajával foglalkozni. Elakartam tűnni innen. Legszívesebben hazamentem volna, de nem tehetem. New York-ért maradok. Az álmomért.
A pultos lány nagyon furcsán nézett rám, amikor odaértem a pulthoz, és letettem a kaját elé.
-Ezt kérem elcsomagolni. Köszönöm – kértem meg hivatalos hangon a nőt, aki egy pillanatra megállt, de elcsomagolta az ételeket. Az étteremben a pusmogás erősödött, már-már valahol erőteljes hangokat hallottam. Kis nyugi lesz most már. De attól még messzire elkerüljük a Coex Mall-t jó hosszú időre. Megkaptam az ételeket és elindultam vissza a bejárathoz. Az asztal mellett elhaladva megragadtam Liz csuklóját és kisiettünk az étteremből, ahol elkezdődött a nagy duruzsolás.
- Tényleg?! – kérdeztem hitetlenkedve nézve az étteremre. – Na jó Liz, kapd össze magad, mert ma át kell néznünk az állás lehetőségeket és el kell jutnunk a lakáshoz! – csettingettem az arca előtt és végre rám nézett a nagy bambulásból.
- Menjünk – lépdelt el mellettem, mint aki éppen a fellegekben jár.
- Szűz anyám! – fogtam a homlokom. – Liz...Arra van a kijárat! – mutattam a másik irányba és elkaptam Liz karját, hogy arra irányítsam. Az emberek meglepő módon itt kint nem bámultak úgy mint az étteremben, pedig lett volna okuk rendesen. Kint a nagy déli sürgésforgásban tíz perc után tudtam taxit fogni, amibe egyből bepattantunk és indultunk a hotelhez. Visszafele csak két dugóba kerültünk, így két óra helyett fél háromra értünk fel a hotelszobába. Liz kezdett kicsit visszaszállni a földre és elértem, hogy sikerüljön összepakolnia a táskájába, de persze én még átnézem a szobát mielőtt elmegyünk.
- Együnk indulás előtt! – szólalt meg végre Liz, elég rekedtes hangon. Mióta kijöttünk az étkezdéből, nem szólalt meg. – Éhes vagyok most már.
- Oké, és kaja mellé kapsz egy kis mentolos cukorkát is. – szögeztem le, mert az állásinterjúra kell a hangja. Nélküle pedig nem megyek sehova.
A fürdőből szedtem össze a cuccokat mikor hallottam, hogy megcsörren a telefon. Kiszaladtam a nappaliba és előtúrtam a telefonom a kanapéból. Ancsa volt az. Nem szokása ilyenkor aludni?
-Szia Ancsa. Mi a baj? – kérdeztem aggódva. Liz meghallotta az Ancsa nevet és egyből odaállt elém.
- Csak Lizzel szeretnék beszélni – szólt bele fáradt hangon.
- Persze, adom – odanyújtottam a telefont Liznek, én pedig visszamentem a fürdőbe pakolni. Kitakarítottam a mosdókagylót és felmostam a padlót, mert azért mégse hagyjuk itt ilyen piszkosan. Kint rend volt, csak a konyhapultot kellett letörülnöm, aztán leültem enni. Most óvatosan ettem a pizzám.
- Oké anya értem, minden oké lesz. Ne aggódj – közeledett Liz a konyhasarokhoz, majd nekitámaszkodott a pultnak a hűtő mellett. Felálltam és vettem ki egy koreai üdítőt és figyelmesen néztem Liz nyúzott arcát. Úgy érzem kapott egy kis utasítás listát meg anyáskodást. – Puszi én is szeretlek – letette a telefont a pultra és kifújt egy nagy levegőt, majd kivette a hűtőből a Micsijét, leült velem szembe, és a fejét támasztva elkezdte enni. Hidegen. Valami van.
- Na mi az? – kérdeztem és bekaptam az egyik pizzám végét.
- Csak a túlaggódás tudod. Mindig ezt csinálja. Négy hónapig hallgathatom ezt a „ne csinálj hülyeséget” dolgot – rajzolt a levegőbe is idéző jeleket és ette tovább a Micsijét.
- Nyugi, egy idő után abbahagyja – legyintettem es lehúztam a kis üdítőt. - Csak nekem kéne legalább egy fél literes üveg? – lengettem meg az üdítőt, jelezve, hogy borzasztóan kevés.
- Még csak most jön a bátyám – forgatta a szemét.
- Na, azt túléled és onnanstól oké. Mikor hív ma anyud?
- Azt mondta nyolckor – nézett rám értetlenül, mikor rájött hogy az hat óra eltéréssel otthon két óra. Hajnal két óra.
- Őhm, értem. Anyud bizarrabb, mint volt – jegyeztem meg, aztán együtt bólogattunk. – Jobban vagy már? – kérdeztem nevetve miután elpusztítottam a harmadik szelet pizzám is.
- Ezt nekem kéne kérdezni. Ma majdnem megfulladtál, aztán úgy néztél ki mint egy élő halott – rázta a fejét. – Tudod, hogy vigyáznod kell az evéssel! – emelte meg egy kicsit a hangját. Nem is hibáztatom. Teljesen igaza van.
- Tudom. De sok ez nekem egyszerre. Ez egy idegen ország, Liz! Nem tudom, hogy megtudok-e ezzel birkózni – turkáltam a pizza csomagolásában.
- Mi az hogy nem?! – pattant fel Liz, én pedig felkaptam a fejem erre a hirtelen mozdulatra. – Az aki három nap alatt megtanult két heti tananyagot? Aki eljött abba az országba amit utál, a barátnője kedvéért? Aki két és fél éve folyamatosan arra gyűjti a pénzt, hogy a világ legnagyobb városába eljusson? – jött hozzám közelebb és a vállamra tette két kezét, maga felé fordított, aztán elhallgatott egy kicsit és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. – Aki felpofozott egy idolt? – Na, erre felnevettem. Jól esett, hogy ilyeneket mondott.
- Úgy gondolod menni fog?
- Nekem nem menne nélküled – ölelt meg jó erősen.
- Köszönöm – suttogtam a hajába. Liz egy igazi barátnő a maga módján. - Mihez kezdenék nélküled?
- Hát – engedett el -, most lenne hallásod és nem fulladtál volna meg majdnem – nevettünk fel egyszerre.
- Indulnunk kell – néztem a tűzhely digitális órájára. Liz bólintott és elkezdett pakolni a konyhában.
- Elintézem – intett hátra a mosogatótól. Elmentem a szobámba és átnéztem mindent, majd a Lizébe is. Eddig akárhova mentünk, mindig sikerült valamit elhagynunk. Legutóbb egy bugyi maradt a fürdőben. Erre a gondolatra önkéntelenül is felnevettem.
Pár apróság volt csak a szobákban, és mire végeztem, Liz feltakarított a fürdőben is, amit félbehagytam. Indulásra készen álltunk.
- A címet még meg kell néznünk a laptopodon – szóltam Liznek, aki épp akkor öntötte ki a felmosó vizet.
- A bőrönd elejében van! – kiáltott ki. Előkerestem, majd megnyitottam az emailt. Mivel fogalmam sem volt hogy mi hol van ebben a nagy városban, beírtam Google Térképbe a címet és ki is adta. Tényleg a belváros közepén van. Kb. 30 percre innen. De dugókkal együtt biztos több lesz.
- Liz, elég messze van innen a lakás. Nézd meg! – kiabáltam én is, bár nem tudom miért, mikor Liz csak a szobában matatott valamit. Tényleg nem tudom mit, mikor minden cucc kint volt. Kijött a szobából a kezében egy szempillaspirállal(pedig azt hittem mindent összeszedtem) és leült mellém. Egy ideig néztem a monitort, aztán felkapta az asztalról kirántva a töltőt belőle, és villámgyorsan elkezdett pötyögni.
- Mi a frászkarikát csinálsz?! – néztem rá.
- Egy pillanat – tette az arcomba a mutatóujját. Hát kösz. Végig dőltem a heverőn és vártam a csodát, vagy inkább a nagy sikítozós-ugrálós előadást, amit a Foodworld-ben csinált. De csöndben volt. Teltek a percek, ezért inkább felemeltem a fejem és ránéztem. Na, ez tényleg ijesztő volt. Fülig érő mosollyal bámulta dermedten a monitort.
- Liz... – szólaltam meg tisztes távolságból, felkészülve a legrosszabbra.
- A Pledis, és az SM és a JYP – makogott össze vissza.
- Milyen pléd? – néztem rá értetlenül. Miről beszél?
- A PLEDIS! – kiáltott az arcomba.
- Kevesebb nyállal legyen az – töröltem meg az orrom.
- KÉT KILÓMÉTERES KÖRZETÜNKBEN LESZ! – ordított, de úgy hogy a dobhártyám kiszakadt.
- Ez miért is jó nekünk? – nyomtam az ujjam a fülembe, mert szerintem bedugult.
- A Seventeen, az EXO és a Got7 a két kilóméteres körzetünkben lesz négy hónapig! És lehet, hogy velük fogunk dolgozni! – sikított fel megint és átkarolt a hasamon, majd minden levegőt kiszorított belőlem.
- Értem...Deh...Leveghőt...Lizh... – próbáltam kiszabadulni a kezei közül. Aztán elkezdett lecsúszni a laptop. Még a kezem annyira megtudott mozdulni, hogy megfogjam a sarkát, mielőtt a kőre esne. – Liz, a laptop!
- Jaj. Bocsi, ha ez eltörik nekünk annyi – fogta meg a laptopot majd eltette a táskába. Végül is az nem lényeg, hogy megfojt. Még kivettem három üdítőt a hűtőből, hogy ne haljunk szomjan. Mondjuk, igaz, hogy ezzel senkinek nem múlik a szomja, de a semminél jobb.
- Remélem, nem hagyunk itt semmit – szólalt meg Liz, miután berángattuk a bőröndöket a liftbe. Igen, mind a ketten sok cuccal megyünk akár két napra is.
- Ha rajtad múlik igen – szálltam be én is a bőrönd mellé, mire Liz beleütött a kezembe. De ez tényleg mindig így van, ő hagy el mindig mindent. Leadtuk a kulcsokat a portán, megköszöntük a szobát és kirángattuk a bőröndöket a nagy kapun.
- Várj! – kiáltott fel Liz és visszaszaladt a hotelbe eldobva a kis neszesszerét a járdán.
- Szép volt Liz – motyogtam magam elé és felvettem a földről, aztán taxit kezdtem keresni a szememmel. – Sárga autó, taxi felirattal a tetején... – hirtelen fütyültem egyet, és a taxi leállt a padka mellé. Intettem a sofőrnek, hogy cuccaink, vagy mi, cuccaim vannak, aki pofa vágások közepette kiszállt az autóból és nem túl finoman bevágta a csomagtartóba a cuccokat. Közben Liz kijött a hotelből egy marék sütivel a kezében.
- Mit csináltál már megint? – kérdeztem a fejemet fogva.
- Vettem egy sütit a hallból. Mindig is akartam, csak állandóan rohantunk, ha átmentünk a liftig. Nagyon finom – vette be nem túl gusztusosan a szájába az ételt, és a maradékot felém nyújtotta. – Kérsz? – kérdezte teliszájjal.
- Kihagyom – indultam meg a taxi ajtaja felé. Éppen jókor mert a vezető nem volt a legjobb kedvében. Liz beszállt hátra, mire a taxis hirtelen megfordult és elkezdett neki halandzsázni. És erre Liz visszahalandzsázott. Mi a fene?!
- Mióta tudsz halandzsaiul?! – néztem én is hátra elképedve.
- Nem sokat tudok, de annyit igen, hogy ne piszkoljam össze a taxit – vigyorgott és bekapta az utolsó szem rózsaszín sütit. Liz elmondta a címet, vagyis gondolom, mert megint halandzsaiul beszélt és indultunk is. Ahogy gondoltam, három dugóba keveredtünk az első tizenöt percben. Éljen Szöul!
Már majdnem elaludtam az egyik dugónál, amikor a taxis egyszer csak rávert a kormányra, kitette az indexet és lefordult. Szemben láttam, hogy baleset volt, ezért terelik a forgalmat a másik irányba. Egy kisbusz és egy autó ütközött össze, mindenhol mentősök és tűzoltók. Nem akarom tudni, hogy lett-e halálos áldozat. Utálom az ilyeneket akár hallgatni is. Mindig az van a szemem előtt, hogy milyen lehet a családoknak, akik később értesülnek az elhunytról. Borzasztó lehet...
Amíg ezen merengtem egy híd felhajtójára kerültünk. Nem láttam egyik irányba se semmit, túl sok autó és kamion volt a hat sávos úton. Felmentünk a hídra, én pedig eltátottam a szám.
- Ez az Olympic Bridge – válaszolta egyszerűen. Nekem viszont nem volt ez ilyen egyszerű. Gyönyörű volt, még így esős időben is.
Átmentünk a vasszerkezet alatt, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne hajoljak ki az ablakon. Lehúztam, és a kezemmel tartva magam felnéztem. Eszméletlen magasan állt a híd teteje, amitől kicsit megszédültem, ráadásul az arcomba hullott az eső, amit megjegyzem, utálok, de nem érdekelt. Életemben nem voltam még ilyen helyen, ezért minden pillanatát kiélvezem. Egészen addig amíg el nem kezd valaki ütögetni a combomnál. Visszamásztam a kocsiba és rájöttem, hogy ez a taxis volt.
- Még is mi a francot csinál?! – kiabáltam el magam magyarul. Ilyenkor az ember jobban szeret a saját nyelvén kiakadni. Megnyugtatóbb.
A sofőr elkezdett halandzsázni nem túl szép hangnemben, mire Liz is. Egy pillanatig figyeltem hátha beszélnek angolul, de nem.
Leértünk a hídról, a taxis pedig nagyon nagy sebességgel ment tovább. A kiabálás abbamaradt, majd a taxis megállt az egyik sarkon, kiszállt, és kiszedte a cuccainkat. Mi is kiszálltunk Lizzel, a taxis pedig elhajtott minden szó nélkül és a pénze nélkül. Oké, szerintem kicsit hirtelenharagú.
- Ez még a pofonodhoz képest is sok volt – jegyezte meg Liz, miközben a taxi után néztünk mind a ketten.
- Hagyd már azt a pofont! Vernon megérdemelte, mi nem – néztem rá felháborodva. Válaszul szemforgatást és egy legyintést kaptam.
- Akkor azt mondd meg hogy hol vagyunk! – ült le az út szélére, ahol történetesen nem jött most egy autó sem. Persze, a forgalmas Szöulban nem jön egy autó se, amikor segítség kéne.
- Fogalmam sincs. De legalább már elállt az eső – sóhajtottam egy nagyot, majd leültem én is és gondolkoztam. Sehol egy taxi, sehol egy lélek, egy kávézó, egy étterem, térképünk sincs és ha innen elindulunk tuti eltévedünk. – Hé! – pattantam fel és előkaptam a telefonom. – Külföldre is van mobilnetem! – gyorsan beírtam az útvonalat, közben Liz odaállt mellém és nézte, hogy hol vagyunk.
- Hála a jó istennek megvagyunk – sóhajtott ő is. – De borzasztó messze vagyunk a lakástól! Legalább négy hídnyira – vágott savanyú képet és két kézzel beletúrt a hajába.
- Nem baj. Keresünk taxit. Térképpel csak nem tévedünk el – Elkezdtem megkeresni a legközelebbi éttermet, ahol hívhatunk fuvart, mivel az itteni taxi számát nem tudtuk. – Nézd két sarokkal arrébb van egy étterem! – mutattam rá a telefonra. Liz kicsit feldobódott, de ahogy láttam, nincs túl jó kedvében. Biztos elfáradt. Hosszú volt a mai nap mindkettőnknek. Lassan négy óra lesz és még meg kell találnunk a lakást és átnézni az állás ajánlatokat.
Elindultunk telefonnal a kézben, és hála a magasságos úristennek nyitva volt az étterem és hívhattunk egy taxit. A biztonság kedvéért elmentettem a számot, miután sikerült megértetni a pincérrel, hogy mit akarunk. Félig angolul, félig koreaiul magyaráztunk a pincérnek amíg végre felfogta.
Ez a sofőr határozottan jobb fej volt, mint az előző. Nem volt teljesen koreai, olt benne más vér is, de nem tudtam megállapítani. hogy milyen. Kedvesen üdvözölt és bepakolta a csomagokat. Lehetett vele angolul is beszélni, így én mondtam a címet.
- Elég elhagyatott helyre kerültetek lányok – jegyezte meg a sofőr miután áthaladtunk egy kereszteződésen.
- Egy másik taxis rakott ki minket ott – morgolódott Liz.
- Tömzsi, barna haj és kicsit húsosabb? – nézett a visszapillantóból Lizre. Én is hátra néztem és azt vettem észre, hogy Liz egy pillanatra ledermed. Jaj, ne...
- Igen, ő volt – mosolygott kicsit túl csajosan a fiatal sofőrre. Ezután kíváncsi voltam, hogy mit eszik rajta, ezért úgy tettem mint a jó turista, és kibámultam az ablakon a volán felől. Attól függetlenül, hogy ázsiai, nem nézett ki rosszul. Kék szem, barna haj. Nem rossz.
- Ismerem. Mindig is ilyen volt, ne vegyétek magatokra – legyintett egy kézzel és ő is rámosolygott Lizre.
- Te jó ég... – sóhajtottam fel.
- Mit mondtál Lara?
- Ja, semmi, csak a kilátásra mondtam, hogy gyönyörű – dadogtam össze, majd a srác megkérdezte, hogy milyen országból jöttünk. – Liz, mondd el te – intettem hátra. Most nincs kedvem „Ismeretlen országból jöttemet” játszani.
Mielőtt elértük volna azt a rohadt lakást, két dugóba kerültünk. Én a legboldogabb voltam, főleg, hogy már több mint másfél órája úton voltunk. Liz beszélgetett a taxissal, én meg nem tudtam aludni, mert akárhányszor meghunytam volna, lecsúszott a fejem a kezemről és felriadtam. Komolyan, ebben az autóban nem lehet aludni. Csak az illata jó, de az nagyon.
-Úristen! Lara! – nyújtotta el a nevem végét Liz, és elkezdett a vállamnál fogva rázni.
- Mi van már?!
- A Pledis előtt jöttünk el! – vinnyogott, aztán visszaült a helyére, ahol továbbra is fülig ért a szája.
- Mi a baj? – kérdezte totál riadtan a sofőr. Nem csodálom, hogy megijedt. Őszintén, én is.
- A Pledisről beszélt. Bár még mindig nem értem, hogy miért ekkora ügy ez a Pledis dolog. – A srác felnevetett, én lehajtottam a napellenzőt, hogy megigazítsam a hajam, amit Liz összerázott.
- Értem. A nagy fiúbandák ügynökségei vannak ezen a környéken, gondolom a húgod rajong a Seventeen-ért, a GOT7-ért vagy az EXO-ért – bólogatott. Igaz, hogy Liz nem a húgom és nem tudom mi az a GOT7 vagy EXO, de a Seventeen-ért tényleg oda van. – Vagyis, eléggé úgy tűnik.
- Valahogy úgy – nevettem fel, miután visszahajtottam a napellenzőt.
Pár perccel később szólt a srác, hogy megérkeztünk és mivel semmit nem tudtunk a lakásról, megmutatta melyik az. Egy tíz emeletes társasház tornyosult elénk, mint a filmekben, vörös téglából építve, néhány erkéllyel. Plusz pont Koreának. Az állás eddig két plusz és ötven mínusz. Haladunk.
- Köszönünk mindent. További jó utat – intettem a srácnak, majd elkezdtem rángatni a bőröndöm a bejárat felé. Aztán elgondolkoztam. Hogy kapjuk meg a kulcsokat? – Liz! – szóltam hátra, de ő éppen a sofőrünktől köszönt el nyálasan. Bah. Utálom a sok nyálat.
- Na mi az? – kérdezte Liz és elindult az ajtó fele, hogy kinyissa. – Miért nem megyünk be? – próbálta kinyitni az ajtót, én pedig fejbe vágtam magam.
- Liz...Ez egy számkódos ajtó!
- És mi a kód? – fordult felém.
- Ha tudnám már rég bent lennénk – Elővettem a telefonom és tárcsáztam anyut. Nem érdekelt se az idő, se az hogy mennyibe kerül.
- Mi van kislányom? – vette fel a telefont totál nyűgösen.
- Hogy szerezzük meg a kulcsokat? – szóltam bele feszült hangon.
- Egyedül vagytok ilyenkor az utcán?! – Ismét fejbe vágtam magam.
- Anyu! Hat óra eltérés! Itt még csak háromnegyed öt van! – fogtam a fejem. Még ez is mára.
- Jól van na. Fel kell hívni a tulajt és majd megmutatja a lakást, meg odaadja a kulcsokat – Alig értettem amit mond, mert visszadobta a fejét a párnára.
- És a száma? – sürgettem.
- Küldöm – És kinyomta a telefont.
- Na, mi lesz? – állt mögém Liz és nézte amit csinálok. Megjött az üzenet, és tárcsáztam.
- A tulaj majd lejön és megkapjuk a kulcsokat – magyaráztam és a tizedik csörgésre kisípolt a telefon. – Ezt már nem bírom elhinni. Ez képtelenség – fogtam két kézzel a fejem és elkezdtem fel-alá járkálni.
- Mi van?
- A tulaj nem veszi fel – vettem nagy levegőt, majd számolni kezdtem, hogy lenyugodjak. Liz sóhajtott egyet és leült a lépcsőre.
Agyaltam, hogy mi a francot tudnánk most csinálni, de semmi ötletem nem volt. Erre már tényleg semmi. Ezután kezdett el szemerkélni az eső.
-Na ne. Könyörgöm, csak ezt ne! – néztem fel az égre, ami még mindig ugyanolyan éles fényű volt, hogy bántotta a szemem.
Kb. öt percig járkáltam, aztán a kihalt utcán egy húszas éveiben járó európai nő közeledett felénk, két szatyorral. Megállt Liz előtt és lenézett rá, majd mondott valamit koraiul. Liz felállt és elkezdett tárgyalni a nővel , félig angolul, félig koreaiul.
-Miről beszéltek Liz? – álltam oda melléjük, mire mindketten rám néztek. A nő széles mosolyra húzta a száját, majd a kezével eltakarta. A szeméből borzasztó nagy öröm sugárzott. Régen láttam ilyen nézést bárkitől is.
- Ti magyarok vagytok? – szólalt meg végre MAGYARUL a nő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése