Rémálom
Reggel Liz csörömpölése keltett fel, de inkább megpróbáltam még aludni. A fejemre rántottam a plüssöm, és ha saccolnom kéne, olyan negyed órát szenvedtem és hánykolódtam, aztán meguntam és kimentem Lizhez. A kanapén ült és valamit kétségbe esetten keresett a táskámban. Az enyémben.
- Mit csinálsz a táskámban? – kérdeztem és kikaptam a kezéből.
- Nincs meg az útlevelem – nézett fel rám könnyekben úszó szemmel. Én pedig egyből felébredtem erre a hírre. Útlevél nélkül pápá Magyarország.
- Ne csináld Liz! – könyörögtem neki, majd én is elkezdtem túrni a táskában. Aztán az övében, később a bőröndökben, végül pedig már az egész szintet „átrendeztük”, de sehol nem volt az útlevél.
- Mit fogunk csinálni? – dőltem le a kanapéra az orrnyergemet dörzsölgetve.
- Fogalmam sincs – sóhajtott egy nagyot, majd bement még egyszer átnézni a szobáját. – Meg van! – kiáltott fel én pedig kieresztettem a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam.
- Hol volt? – fordultam hátra a kanapéból.
- Mi? Ja, nem úgy van meg, csak tudom, hogy hol van – intett le, majd elsétált a konyhába reggeli után kutatva. Én pedig visszaszívtam a kieresztett levegőt.
- Ne szórakozz már! Azt hittem tényleg meg van – csóváltam a fejem, majd felálltam és öntöttem magamnak kávét. – Hol van?
- A VIP-teremben hagytam – vonta meg a vállát, mintha amúgy ezzel semmi probléma nem lenne.
- Hogy hol?! – köptem ki a kávém.
- Ne legyél már igénytelen! Ez Korea! – szidott le, majd letörölte a bárpultról a kávét.
- Most leszarom Koreát! Az a lényeg, hogy a kurva útleveled a kurva VIP-teremben van! – kiáltottam fel.
- Nyugi már! Visszamegyünk, megmondjuk, hogy mi történt, majd utána elmegyünk várost nézni, és még a gépet is elérjük – tapsolt egyet, aztán letette a szendvicseket a bárpultra, vett elő egy üveg üdítőt és leült.
- Ha lekéssük a gépet, nagyon nagyon megfogok haragudni! – néztem rá szigorúan, mire ő csak a szemét forgatta. Ott hagytam a szendvicsekkel és elmentem átöltözni. Egy egyszerű, lógós pólót vettem fel, egy virágos rövidnadrággal, a hajamat kiengedtem és tettem fel egy kis natúr sminket. Jó idő volt így augusztus vége fele. Mire végeztem, Liz már megreggelizett, a pulton hagyott nekem pár szendvicset, és gondolom éppen öltözött. Felvettem egy egyszerű fekete szandált, és leültem enni. Közben megnéztem a telefonom, de még anyu nem hívott. Magyarországon délután három óra van, mindjárt hazaér.
- Akkor indulunk? – lépett a lifthez Liz egy sárga ruhában, táskával a kezében.
- Máris? – tömtem be a számba a maradék szendvicset, majd felkaptam a táskám és indultam volna ki az ajtón, de Liz megállított.
- A-a. Amíg nem nyeled le, nem megyünk sehova – intett a konyha felé, jelezve hogy igyak rá valamit. Kivettem egy vizet a hűtőből és sietve elrágtam az utolsó két falatot, amit a számba tömtem. – Most már indulhatunk – jelentette ki Liz, és belépett a liftbe. De siet. Gyorsan megittam a maradék vizet, kidobtam a dobozt és futottam utána. – A benti teremben hagytam, ahova te nem jöttél be.
- Éljen – sóhajtottam egy nagyot, majd kinyílt a lift.
- Jó reggelt! – köszöntünk a portásnak. – Még ma visszajövünk – mosolyogtam rá, majd odaadtam a kulcsot neki. Kimentünk a nagy kapun, és időbe telt, míg a szemünk megszokta ezt a furcsa éles fényt. Utálom ezt az időt. A napot pont nem látod, és esni se esik még. Csak fehér felhők mindenhol. Komolyan depresszióba tudnék zuhanni ettől az időtől.
- Hé! Taxi! – fütyültem egyet, a számba tett ujjaimmal. Egy taxi egyből befordult a hotel előtti parkolóba, a padka mellett álló tömeg pedig morgott egyet. Gondolom, ők is taxira várnak. Ez van.
- Szép volt – dicsért meg Liz. Elmondta a címet, aztán indultunk is. Az utcán még a tegnap estinél is nagyobb tömeg volt, szó szerint hömpölygött. A forgalom is óriási volt, 3 dugóba keveredtünk, mire odaértünk a koncert helyszínhez. A város magában szép volt, a nagy épületekkel amiket mindig is imádtam. De ez a hely akkor sem New York.
A taxi kitett a tegnapi temetőmnél. Nem akarok megint bemenni, bár tudom, hogy nincs bent már senki. De muszáj. Ha lehetséges, itt még nagyobb tömeg állt, és sétált át.
-Gyere már Lara! – szólt hátra nekem Liz a forgó ajtóból. Erőt vettem magamon és bementem utána. Aztán valami olyan csapta meg a fülem, amit nem akartam hallani. Sikítozás. Könyörgöm, ne!
- Úgy látszik megint van egy koncert. Nem tudom milyen lehet. – mondta el az amúgy is nyilvánvalót Liz. A váróból átmentünk egyből a jegyszedőkhöz. – Jó napot, tud angolul? – kérdezte kedvesen Liz a jegyszedőt, aki ugyanaz volt, mint aki tegnap beküldött Lizzel a VIP-terembe. És a változatosság kedvéért megint chips-et evett, mellette a termetes biztonsági őr. Pár elveszett lány szálingózott még be a koncertre, ami ha jól hallom, már ment. Miért csinálnak ilyenkor koncerteket? Nincs jobb dolguk az embereknek?
- Jó napot, igen – válaszolt nem túl lelkesen a jegyszedő.
- Tegnap a VIP-teremben hagytam az útlevelem. Esetleg megtalálták-e vagy megkeressem én?
- Nem találtuk meg, ha szeretné megkeresni, bevezethetem – ajánlotta fel.
- Igen, az jó lenne, köszönjük – mosolygott Liz, majd bementünk a nagy bejáraton, ami miatt egy másodpercre sötét lett, de aztán bekerültünk a tömeg mellé, a hangzavarba. Csoda hogy nem kezdtem el szorongani. Kicsit kisebb volt, mint tegnap, de akkor is nagy volt a sikítozás és az ugrálás aránya. A nő elvezetett minket a tömeg mellett, majd átmentünk a vaskordonon, és beengedett a VIP-terembe, ő pedig gondolom kint várt.
- Na, hajrá Liz. Én nem tudom, mit csináltál bent – ültem le megint ugyanabba a fotelbe, mint tegnap, ahonnan kirángattak. Aztán vettem egy sütit, mert tegnapról ott maradt. Nem baj, nekem csak jó. Liz közben bement a kis szobába, és pár perccel később sikítozva jött ki.
- Úristen! Lara! Nézd! – rohant oda hozzám, és valamit az arcom elé nyomott. – Ez Vernon csukló kendője! – kiabált és ugrált egyszerre. Mikor sikerült befókuszálnom, már elkezdte magára kötni.
- Nem vagy normális Alíz! – kiáltottam fel és elvettem tőle a kendőt. – Ez egy banda tagé! És ha elkezdi keresni?! Egyből tudni fogják, hogy mi voltunk! És pont azé a baromé kell?! Lenyel keresztbe, ha elviszel valamit, ami az övé! Tudod, tegnap este, gyűrű, Vernon – adagoltam be szépen neki a tegnap esti történések vázlat pontjait.
- Dehogy nyel! Csak rád volt ennyire pipa! Velem tök aranyos volt! – sértődött meg és kirántotta a kezemből a kendőt, majd eltette a táskájába.
- Azért, mert egy barom! Liz, én nem fogom vállalni a felelősséget, ha kiderül – ráztam meg a mutató ujjam a szeme előtt. – Az útleveled?
- Ja, az is meg van – mondta teljesen nyugodtan, mintha nem is lenne lényeges. – Ne rinyálj, inkább örülj! Minden fan álma egy ilyen szuvenír! – vigyorgott az arcomba fülig érő szájjal.
- Az hát. Ha bajba kerülünk miattad ezalatt a két nyomorult nap alatt amíg ebben az országban vagyunk, nagyon összeveszünk! – néztem rá szigorúan, aztán elindultunk az ajtóhoz.
- Mondja ezt az, aki felpofozott egy idolt! – emelte meg a szemöldökét.
- Az más – védtem meg magam.
- Persze, hogy más. Durvább! – Én csak a szememet forgattam. Kiléptünk az ajtón és a fülemet nagyon megsértette a sikoltozás. Eddig fel se tűnt, hogy a VIP-terem hangszigetelt. A jegyszedő visszavezetett a tömeg mellett a bejárathoz, majd elköszöntünk tőle, és megköszöntük a segítségét. Mielőtt kiléptünk volna beleütköztünk egy lány csapatba akik nagyon siettek be a koncertre. Még csak bocsánatot se kértek. Nagyon veszélyesek a fanok.
Amint az utcán álltunk, Liz felsikoltott mellettem. Oké, bírjuk ki a Liz-rohamot.
-Úristen Lara, tudod kik voltak azok? – ugrált mellettem sikoltozva.
- Agyhalott fanok?
- Igen, de nem! Ez az EXO volt! – vinnyogott még jobban.
- A *XIXO? – néztem rá hunyorogva, majd elnevettem magam.
- Az EXO! Ők is olyan banda mint a Seventeen, csak régebben debütáltak – vigyorgott ismét, miközben én leintettem egy taxit.
- Mióta tudsz te ilyeneket? – kérdeztem meg amit már egy ideje megakartam. Liz arcáról egyből lehervadt a vigyor és unottan nézett rám.
- Ezt nem lehet veled csinálni – nyafogott mellettem mielőtt beültünk a taxiba.
- Bocs, de tudod hogy engem egész Ázsiából csak India érdekel.
- Tudom – forgatta a szemét Liz. – Akkor merre?
- Coex Mall – vigyorogtam Lizre, aki inkább felsóhajtott. Nem sokat utaztunk, a taxi pont a Coex Mall előtt tett ki. Én egy pillanatra csak megálltam és bámultam a nagy épületet. Eszméletlen mekkora és milyen szép! Az egész üveggel volt „bevonva”, a bejárattól balra egy nagyon magas szintén üveg épület magasodott ki. Ha jobbra néztem, nem is láttam a végét a bevásárló központnak. A tér is nagy volt, ahol álltunk, kétoldalt tölcsér alakú lámpák álltak.
- Gyere már! – rángatott most már Liz is. Ez olyan mint egy koreai betegség. „Rángasd-fóbia”.
- Hé! Ne legyél Vernon! – szóltam rá, miközben a Coex Mall előtti emberforgatagon szlalomoztunk át. És akkor elkezdett esni. De szakadni, mintha lefolyt volna az ég. Az emberek higgadtak maradtak, esernyőt vettek elő, vagy a fejükre húzták a pulóverüket. Persze, hogy mi nem hoztunk. A buta európaiak. Gyorsan befutottunk a Coex Mall lábtörlőbe és leráztuk a vizet magunkról. Nem néztek hülyének, ahogy ott kapálództunk és rugdalództunk. Az ajtó nagy üvegből volt mind a két oldalt, és ahogy beléptünk egy hatalmas előtér tárult elénk. Szemben olyan üzletek amiket még nem ismerek, körülöttünk rohanó emberek, plusz kaja illat. Imádom az ilyen helyeket. Ha jól néztem, három szint van ebben az épületben, ahova mozgólépcső visz fel. Ami nagyon tetszett még ebben a helyben, hogy minden üzletnek más színe volt. Így adott egyfajta hangulatot a vásárlásnak. A tető üvegből volt, ami beengedte a kinti fényt.
- Na merre? – vágtam bele a közepébe.
- Mondd meg te. Engem tudod, hogy az ilyen nem hoz lázba – intett le Liz.
- Tudom – forgattam a szemem. – Akkor irány oda szembe. Gondolom az egy ruha üzlet – indultam el a szemben lévő üzlethez, aminek a nevét még nem ismertem. Amikor egy kicsit szétnéztem, rájöttem, hogy ezek a ruhák nem az én világom. Valami olyan üzletet kell kinézni, amit ismerek.
- Úristen Lara nézd! – ugrált elém Liz egy tipikusan koreai ruhát szorongatva maga előtt. Mondom, nem az én stílusom, de Liznek egész jól állt így első ránézésre.
- Tudod, hogy nekem az ilyenek nem jönnek be. De neked jól állna, próbáld fel. De tudod, hogy itt más a méretezés! – figyelmeztettem de már el is rohant a próbafülkébe, ahonnan pár perccel később ki is jött és le vett egy nagyobb méretet. – Én szóltam! – nevettem fel, ő meg kinyújtotta rám a nyelvét. Amíg próbált, egy párszor még szétnéztem, de így sem találtam semmi nekem valót. Egyébként egész sokan voltak ebben az üzletben. Biztos valami nagy ismert és híres üzlet Koreában. Érdekes.
Liz kijött a fülkéből és egyből a kasszához ment. Gyorsan lehúzták a ruhát, eltették egy zacskóba és indultunk is tovább.
-Menjünk be még egy ilyen boltba! – karolt fel és húzott a következő bolt felé ami nem sokkal volt arrébb az előzőnél.
- Nem hoz lázba, mi? – néztem rá, aztán kitaláltam. Én csak ismert üzletekbe akartam bemenni, ő pedig a Koreában ismertekbe.
- Oké, délben találkozunk itt, és elmegyünk kajálni – szögeztem le. – Tessék itt a pénz. Gondolom ennyi elég.
- Talán – vigyorgott egyet majd eltette a pénzt és rohant is be a boltba. Én pedig felmentem a mozgólépcsőn, és szétnéztem a folyosón, ami nem volt valami nagy, aztán találtam egy nagy ajtót amin bementem. Itt erősödött a kaja illat, de csak az ilyen kínai kaja féle. Sok ember volt, és sok olyan bolt amit nem ismertem. De aztán kiszúrtam a „ZARA” feliratot és megkönnyebbültem, hogy itt van rendes nekem való bolt. Egyből bementem és vagy egy órát válogattam, aminek eredménye két nyári ruha, egy fesztiválfelső és három rövidnadrág lett. Miközben a kasszánál álltam sorba, szétnéztem az üzletben. Kevesen voltak a kinti sürgésforgáshoz képest. Érdekes.
Miután kijöttem a boltból megnéztem a blokkot, és elképedtem, hogy itt mennyivel olcsóbb ez a bolt. Otthon ennek kb. a dupláját fizettem volna.
Még volt egy órám, és nem tudtam mit kezdeni magammal, mert elköltöttem a vásárlásra szánt pénzt, így inkább körbejártam az egész helyet. Vagy inkább a felét. Hatalmas ez a hely. Megnéztem az akváriumokat, amik a nem tudom hol voltak, igazából nem is emlékszem merre mentem, csak amerre út volt. Elmentem egy terembe, ahol a plafon és a falak világítókkal voltak befedve, plusz ilyen világítókból voltak építve pálmafák és növények. Szép volt. Ezután már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért elindultam vissza. Vagyis azt hittem, hogy arra volt a vissza. Kilyukadtam egy „FOODWORLD” nevű óriási kajálda előtt. Meg van az ebéd is. Csak találjam meg Lizt. Mivel itt nem tudom használni a Google Térképet, saját magam kellett visszatalálnom a bejárathoz. Negyed egyre sikerült is megtalálnom a mozgólépcsőt, amin elindultam a nagy kalandomra. Liz szőke haját messziről kiszúrtam, így egyből odamentem.
-Na végre! Merre voltál? – nézett rám idegesen.
- Tudod te mekkora ez a hely? – kérdeztem csodálkozva, hogy ő hogy nem tévedt el.
- Nem olyan nagy – legyintett.
- Akkor nem voltál ott fent – mutattam a mozgólépcső tetejére.
- Azta oda is fel lehet menni? – kérdezte csillogó szemekkel. Én pedig homlokon vágtam magam.
- Nem, dísznek van ott a mozgólépcső – néztem rá értetlenül. - Mit csináltál két és fél órán át?
- Bevásároltam, és rád vártam – csillogtak a szemei ártatlanul, én pedig az orrnyergemet dörzsölgettem.
- Oké – fújtam ki a nagy levegőt -, akkor elcsúsztatjuk a múzeumot egy órával későbbre. Annyi idő biztos kell ezt bejárni. – rajzoltam egy nagy kört a levegőbe magamkörül, demonstrálva, hogy mekkora ez a hely. – De most elmegyünk enni, mert éhen halok. Láttam egy „FoodWorld” feliratú óriási éttermet, ahol biztos van európai normális kaja is a kínain kívül. – mutattam le a torkomra a mutatóujjammal, jelezve, hogy utálom a kínait. Felmentünk a mozgólépcsőn, és egy negyed órás keresgélés után meg is lett a kajálda.
Na, erre sem számítottam. A világ minden kajája. De tényleg. Összetettem a két kezem, hogy nem kell édes csirkét ennem.
-Nézd Lara, Kimchi! – sikoltott fel és odarohant a sor végére.
- Hogy Micsi? – néztem értetlenül, aztán elmentem az európai részre, ahol megjegyzem, meglepően sokan álltak. Jó, ahol a Micsi volt ott konkrétan tolongtak, de Koreában nem gondoltam volna, hogy ennyien akarnak európait enni. Tudom, béna vagyok, hogy eljöttem Koreába és nem eszek semmi helyi kaját, de már általánosban is utáltam azt az édes csirkét amit adtak a menzán, ezek az ételek már szóba se jöhetnek. Ezért csak négy szelet pizzát vettem. Választottam egy asztalt valahol középpen az egész étkező részen, egy fehér oszlop mellett. Nem volt egyszerű, mert rengetegen voltak, a takarítók sürögtek forogtak az asztalok közt, hogy minél többen letudjanak ülni. Egyébként az egész étterem egyszerűen nézett ki, kétoldalt és szemben a bejárattal voltak a kiszolgáló pultok, közöttük pedig az asztalok, néhány helyen pedig oszlopok tartották a mennyezetet. Az összhatás is egyszerű volt, minden fehér.
Lizre negyed órát vártam, addig pedig leettem az olajbogyót a pizzámról. Aztán végre elkezdhettünk enni. Már majdnem bekaptam a pizzám, amikor megszólalt a telefonom. Vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem, letettem a pizzám és felvettem a telefonom. Liz pedig kiröhögött.
-Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen? – kérdezte nevetve Liz és bekapott egy falatot az övéből. Én pedig bemutattam neki, mert tudom hogy direkt csinálja.
- Haló? – szóltam bele a telefonba.
- Szia kislányom – köszönt vissza anyu. Végre felhívott. Egész nap tiszta ideg voltam, hogy mi lesz a pénzzel. – Van egy jó-rossz hírem és egy jó.
- Milyen az a jó-rossz? – kérdeztem értetlenül. Erről még nem hallottam. Sokszor adtam elő a kettes kémiát és ötös bioszt, mint jó és rossz hírt. De jó-rossz még nem volt.
- Hát... – kezdett bele – Az van, hogy beszéltem Ancsával, akivel arra jutottunk hogy kaptok három-négy hónapot, hogy összeszedjétek a pénzt, ha el akartok menni a Times Square-re szilveszterezni ebben az évben. Ez elég kevés idő ahhoz, hogy ennyi pénzt összeszedjetek – folytatta anya a kertelést. De emlékszek, hogy egész nyáron dolgoztunk Lizzel, hogy meglegyen a pénz. Alig aludtam öt-hat órákat és mentem tizenkét órázni, két nyáron át. Plusz minden kapott pénzt félretettem, és Liz is, erre az évre pedig meg lett a repülő jegy ár, három hétre való szállás ár, plusz a sok belépő, ami kell, ha bemegyünk pl. egy múzeumba és a költőpénz. És a fele csak úgy elveszett. Még mindig nagyon haragszok Lizre, de nem tudok mit csinálni. – Ezért jött az az ötlet, hogy a rendezvényszervezéssel és menedzsment végzettségetekkel kezdjünk valamit, ha már tizennyolc évesek vagytok. Jajj, te nem is vagy még annyi! Csak októberben töltöd. – hallottam anya aggodalmaskodását.
- Ez miért lényeges?
- Mert köze van a mondandómnak Koreához és az életkorodhoz - hallottam ahogy nagyot sóhajt. - Most szervezhetünk át mindent.
- Ha ez segítség, itt egy év pluszt számolnak - próbáltam megnyugtatni anyut.
- Mert köze van a mondandómnak Koreához és az életkorodhoz - hallottam ahogy nagyot sóhajt. - Most szervezhetünk át mindent.
- Ha ez segítség, itt egy év pluszt számolnak - próbáltam megnyugtatni anyut.
- Oh, hála a jó égnek – sóhajtott egy nagyot. – Visszatérve, amit most fogok mondani, az nagyon nem fog tetszeni és sajnálom, mert tudom, hogy nem szereted Koreát és Ázsiát végképp. – folytatta anya a nagy monológot én pedig megfogtam a pizzám és haraptam egy falatot, közben Liz nagyon figyelte az arcom. – De ha tényleg elakartok menni akkor ott kell maradnotok és dolgoznotok egy ügynökségnél, mivel ennyi pénzt ennyi idő alatt csak ott tudtok összegyűjteni – fejezte be anya nagy sóhajjal, én pedig félrenyeltem a pizzát.
*XIXO: Egy Magyarországon gyártott üdítőnek a márkája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése