Első fejezet: 1. rész
Kalitka
Amint beléptünk a koncert terembe, tudtam, hogy nem lett volna szabad eljönnöm. A hangzavar és a sikoltozás nálam csak akkor jöhet szóba, ha olyan koncerten vagyok, amin a kedvenc bandám lép fel. De ha még ez nem lenne elég, olyan országban vagyok, amiről semmit se tudok, és őszintén, nem is akarok.
- Ne legyen már ilyen savanyú a képed, inkább örülj velem! – kiáltott a fülembe Liz, majd megragadta a kezem és bentebb rángatott a tömeg közepébe. Igen, a közepébe, ahol az ember nemhogy nem fér el, de még levegőt se kap, és ha mindez még mindig nem zavarna, a lábadat padlónak nézik.
- Örülnék, de tudod hogy ez nem az én világom – kiabáltam vissza Liznek, de ő már nem volt mellettem. – Remek – sóhajtottam fel, majd elővettem a telefonom és tárcsáztam. – Hogy lehet ennyire felelőtlen? – kérdeztem leginkább magamtól, mivel ebben a hangzavarban úgyse hallja senki amit mondok. Kisípolt a telefon, én pedig kezdtem ideges lenni. Megígértem a szüleinek és Krisznek, hogy vigyázok rá.
A lökdösődés és hangzavar a tetőfokra hágott, majd elsötétült minden. Semmit nem láttam, azt se tudtam merre vagyok arccal, de elindultam. Fogalmam sincs merre, akkor éppen azt véltem az előre iránynak. Nem tudom mennyit mehettem, de mire átfurakodtam a nagy őrületen, amit most inkább csak állatkertnek neveznék, kigyúltak a fények és elkezdődött a koncert. Nos, igen, kb. ennyire számítottam. Egy koreai fiú banda, amit a tinilányok cafatokra szednének, ha a közelükbe kerülhetnének. Nem, a barátnőm már nem tinilány, félreértés ne essék.
Mivel még mindig nem találtam meg Lizt, gondoltam megpróbálom magam a helyébe képzelni. Hova tűnhet el egy tizenkilenc éves, „felnőtt” lány egy fiú banda koncerten? Hát persze, hogy nem leghátul lesz! Éljen, menjünk még előrébb. Igaz, hogy már a lábamat nem is érzem, de a barátok mindent megtesznek egymásért. Vagymi. A tömeg egyre szorosabban állt, egyre jobban kiabálta a dalszöveget, amiből megjegyzem, még ha akartam volna se értettem volna semmit. A gyerekkori halandzsázásomra emlékeztetett. Komolyan, hogy lehet ezt szeretni? A banda énekét nem is lehetett hallani, legalábbis én biztos nem hallottam. Aztán megálltam, gondoltam, ha már itt vagyok, legalább nézzek rájuk. Liz úgysem tud innen messzire menni.
Na, ilyen koncertet se láttam még. Ha saccolnom kéne, kb. tizenöt fiú állt a színpadon. Mindegyik táncolt, ugrált, énekelt. Egy nemzet voltak, de mégis annyira különböztek. Az egyik fiú nagyjából száznyolcvanöt cm volt, a másik százötven. A harmadiknak rózsaszín haja volt, a negyediknek kék. Mindőjükön kantáros nadrág es fehér ing. És nem csak fiúk álltak a színpadon, volt egy lány is. Hűh. Egy kicsit lesokkoltam. Az eddigi koncertjeimen a max. fellépők száma nem haladta meg a hármat. Érdekes ez az ország. Amíg csodálkoztam, a tömeg annyira megőrült, hogy a legelső sorban kerültem. Ezt abból is észre vettem, hogy a bordáimnak nyomódott a vaskordon, ami elválasztotta a színpadot a tömegtől. De legalább az első sorba jutottam, és az egészet csak egy kis bordatöréssel úsztam meg. Viszont amikor szétnéztem, nem találtam Lizt. Túlságosan a szélén voltam az első sornak. Innen csak a fellépők fenekét lehet látni, annyira oldalra álltam. De ha jobban megnézem ez nem is olyan rossz dolog. Na, erre tényleg nem számítottam. Néhány koreainak jobb feneke van, mint egy európainak. Erre még visszatérek, de meg kell találnom Lizt. Megint neki iramodtam a tömegnek, ami most már tényleg kezelhetetlen lett. Körülbelül háromszor vágtak mellen, kétszer fejen és arcon, egyszer pedig sípcsonton rúgtak. Komolyan mire kijutok erről a helyről, hadirokkant leszek.
Végre odaértem az első sor közepére, mire elkezdődött egy újabb dal. Ezt még hangosabban kiabálta a lánycsorda(nem tudom, hogy csinálták), nekem pedig már hallássérülésem is lett, ugyanis az egyik lány úgy gondolta, miért is ne sikítsuk az egyik bandatag nevét egy ártatlan áldozat fülébe. Ha szemmel ölni lehetne... Mellesleg a bandatag neve, ha jól értettem, Woozi. Hát jó. Csak ne az én fülembe. Szóval sípoló füllel, törött bordákkal, lila folttal a sípcsontomon, púppal a fejemen és eldeformálódott orral próbáltam Lizt előkeríteni. Aztán eszembe jutott valami.
- Hé! Koreai srác! – kiabáltam én hülye magyarul, aztán inkább váltottam angolra. – Hé! Szia, ne haragudj, de kérhetnék egy szívességet? – néztem rá könyörgőn.
- Persze – válaszolt kedvesen. Éljen.
- Feltudnál venni a nyakadba? Elhagytam a barátnő... - befejezni nem tudtam a mondatot, mert egyből felkapott a nyakába. Nem baj, legalább elértem a célom. Miután stabilan megültem a vállán, realizáltam a helyzetet, és csak akkor vettem észre, hogy mekkora ez a koncert. Mindenhol emberek százai, világítanak és ugrálnak, a sikítozásról nem is beszélve. Van, aki videózik és fényképez, de van, aki inkább csak a koncertre figyel.
Egy újabb dal kezdődött el, a tömeg pedig ugyanúgy kiabál és sikítozik, én pedig még mindig nem értem mit esznek ennyire ezen a bandán, és hogy hogy értik amit énekelnek. De most már ráhagyom és megkeresem Lizt. Egyenlőre elöl nem látom, ezért szólok a srácnak, hogy forduljon meg vagy csak egy kicsit forduljon oldalra. De mielőtt elfordulna azt veszem észre, hogy az egyik banda tag vadul integet. Körbe nézek, de továbbra is nagyon rázza a kezét. A tömeg elülső része rám néz, a srác pedig kiabál alattam:
- Neked integet!
Azt se tudom ki ő, miért integet nekem? Mindegy, attól még vissza köszönök, ő pedig nevet egyet, mire a lánycsorda felsikít, de körülbelül olyat, mint amit az előbb kaptam a fülembe. Most már mindkét fülem sípol. Éljen-éljen. Megint szólok a srácnak, hogy forduljon, és ekkor végre meglátom Liz rikító szőke haját a legelső sorban, nem messze tőlem. Látszólag jól mulat, kár, hogy valamit elfelejtett. ENGEM.
Leszállok a fiú válláról, megköszönöm a segítséget, mire ő megölel. Hát oké, miért ne. Mivel már meg van Liz, nagyobb erővel vetem magam ismét a végzetembe. Most csak egy fejbe vágással úszom meg az egész akciót. Fejlődőképes vagyok. Meglátom Liz szőke haját, és piros ruháját, majd gyorsan a karjába kapaszkodom, mielőtt megint elvesztenénk egymást.
- Liz! Ezt még megbeszéljük! – szidtam le egyből.
- Jó jó bocsi, de nézd milyen édesek! – nézett rám kutyaszemekkel, és ahogy szokta elérte a célját, elszállt a haragom.
- Azok – értettem vele egyet, igaz, még megkülönböztetni se tudtam őket. Annyira egyformák voltak. – Hé Liz, figyelj. Ő ki? – mutattam arra a tagra, aki rám integetett.
- Ő Mingyu – válaszolt úgy, mintha ez nem hangozna hülyén.
- Hogy kicsoda?
- Mingyu. – Úgy látom nem esett le neki, hogy mennyire bénán hangzik.
- Aha – bólogattam.
A koncert további részét megúsztam egy térdhajlaton rúgással, ami miatt Lizre estem. A dalok számomra szörnyűek voltak és már elegem lett az egészből. Elmentünk a mosdóba, mert Liznek sürgősen dolga volt. Általános óta bevett szokás, hogy a fülke előtt állunk, amíg nem végez a másik. A régi sulinkban a fülke zárak nem voltak jók, ezért álltunk mindig oda. Ebből adódott, hogy nem mentünk egymás nélkül WC-re sem. Gimiben sem. Amíg Lizt vártam, bejött a mosdóba egy csapat lány, majd az egyik rám nézett, és súgott valamit a másiknak. A másik egyből rám szegezte szúrós szürke szemét, ebből rájöttem, hogy biztos én vagyok a téma.
- Liz siess, valakiknek nem tetszünk – szóltam be Liznek magyarul, minden mozdulat nélkül, hisz úgysem értik amit mondok. Kijött a WC-ből az egyik lány, aki nem lehetett több tizenhétnél. A többi kb. tizenhat volt, ha nem tizenöt. Külsőre nem sokban különböztek, mindenkin sötétkék egyenruha. Olyan iskolai féle. Elsutyorogtak valamit a legidősebb lánynak, aki a tükörből diszkréten nézett rám, nem úgy, mint a másik kettő az előbb. Kézmosás után szépen lassan megfordult és rám nézett, miközben a burkolatra támaszkodott. És persze, hogy halandzsázni kezdett.
- Bocsi, de nem értem a nyelved – néztem rá bocsánatkérőn.
- Azt kérdeztem, hogy ugye te voltál az a lány, akire Mingyu ráintegetett? – ismételte meg a kérdést és így nem tűnt valami aranyos teremtésnek.
- Őhm, igen – válaszoltam értetlenül. Nem értettem, hogy ez miért lényeges.
- Miért integetett rád? – váltott közönyös hangnemre. Viszont nekem csak egy kérdésem lenne. Mi a fene folyik körülöttem?!
- Ezt én is szeretném tudni – mondtam olyan hangsúllyal, amiből remélem sikerült leszűrnie, hogy fogalmam sincs miért ért ez a kedves gesztus.
- Ő az én biasom értetted? Nem fogod lecsapni a kezemről! – Most már valósággal kiabált. – Kerüld el!
- Huh. Oké. Szóval, mit jelent ez a bias dolog? – kezdtem mindent az elejéről, mint az oviban. Közben Liz végre végzett, így én beszélgettem, ő meg kezet mosott.
- A te nyelveden ő az én „férjem” – mondta ezt teljesen természetes hangon. Én pedig elnevettem magam.
- Bocsáss meg, hány éves is vagy?
- Tizenhat – húzta ki magát hercegnősen.
- Értem. És beszéltél már Mingyuval? – érdeklődtem.
- Még nem – emelte a plafonig az orrát.
- És még rám vagy kiakadva, hogy integetett nekem? – törölgettem a nemlétező könnyeim a drámai hatás kedvéért. – Majd akkor jön el ez a beszélgetés, ha tényleg az igazi férjedet akarom lecsapni a kezedről. Sziasztok! – köszöntem el nevetés közben és kirángattam Lizt.
Na, és most lett végleg elegem. Sok és sokk volt számomra ez a koncert. De hogy még csak véletlen se mehessek haza, Liznek volt VIP-belépője. Amiről engem nem tájékoztatott, mielőtt beleegyeztem, hogy eljövök vele.
- Ne. Könyörgöm Liz, ne. Konkrétan kórházba kerülhetnék ezekkel a sérülésekkel, és még be akarsz rángatni nyálgépékhez? – nyavalyogtam a színpad mellett, ahol elég nagy sor állt. – Egyáltalán honnan volt pénzed VIP-jegyre? – jutottam egy logikus következtetésre.
- Kaptam. Ennyi – válaszolta úgy, hogy nem nézett a szemembe. Ilyenkor szokott hazudni.
- Na ki vele! – álltam terpesz állásba, keresztbe tett kézzel, majd felhúztam a szemöldököm.
- Utálom mikor így nézel! – nézett hisztisen a szemembe.
- Tudom. Azért csinálom.
- Na jó. Vettem a félre tett pénzünkből – mondta ki, amit nem akartam hallani.
- Hogy mit csináltál?! – kiabáltam az arcába, ott mindenki előtt. – Abból a pénzből, amiből New Yorkba utaztunk volna?! Normális vagy?! Oké...Mennyit vettél ki? – szegeztem neki a kérdést.
- Mm... – pásztázta a padlót a szemével.
- Gyerünk! Mennyit?! – kiabáltam most már teljes hangerővel, mire páran ránk néztek, de nem érdekelt. Gyerekkorunk óta azt terveztük hogy kiutazunk együtt. Össze gyűjtöttük a pénzt, de Liznek most volt a szülinapja, és a szülei páros jegyet vettek a bátyjának meg neki erre a koncertre. A bátyja lebetegedett, ezért jöttem én. De csak koncert és repülőjegyet plusz szállást fizettek.
- A felét – nyögte ki összeszorított szemmel.
- Te totálisan megőrültél! Tudod te mennyi pénz az?! Honnan szedjük megint össze azt a pénzt?! – akadtam ki teljesen, és magamban hálát adtam az istennek, hogy itt senki nem tud magyarul. A sor közben előre haladt és Liz következett. Mivel nekem nem volt jegyem, gondoltam megvárom kint.
- Jöjjön Ön is – szólt a jegy szedő, aki egy nagy asztal mögött ült egy számítógéppel, és chipset eszegetett. Mellette az ajtó, amin az előbb bement Liz, az ajtó másik oldalán pedig egy termetes biztonsági őr, „SECURITY” felirattal.
- Hogy? – kérdeztem meglepetten, mert tudtommal, jegy nélkül az ember nem megy sehova.
- Jöjjön a barátnőjével – szólalt meg ismét, de most kissé türelmetlenebbül. Mit tehettem volna, bementem az ajtón és egy krém színű szobába érkeztem. Fehér kanapék kétoldalt és egy sor tölgy bútor rajta kis rózsaszín muffinokkal és kávéval. Jó illata volt. Szemben volt még egy ajtó, de oda inkább nem akartam bemenni, így leültem az egyik fotelbe. Jobban szemügyre véve a szobát, találtam egy zakót és egy halom táskát, plusz hangosítást. És meglepő módon itt csönd volt. Semmit nem hallottam a fülem sípolásán kívül. Ezután éreztem meg a kedves fáradtságot, aminek hatására majdnem elnyomott az álom. De abban a pillanatban a szemben lévő ajtó kivágódott és az egyik banda tag jött ki rajta, vagy inkább viharzott ki, ez pedig rendesen felébresztett. A fiú kb. akkora lehetett, mint én, szőke felállított haja volt, egy hosszú térdig érő póló és egy kissé koptatott farmer volt rajta, a csuklójára pedig egy kendő volt kötve. Első ránézésre az ember nem gondolná, hogy koreai. De ha jobban megnézi, látja, hogy koreai vér is folyik az ereiben. És csak az elemzése után vettem észre, hogy milyen mérges. Áttúrta a bútorokat és a kanapékat, majd megállt előttem, jó nagy kupit hagyva maga után. Ezután kérdezett valamit, amit természetesen nem értettem, hiszen hogy értettem volna halandzsaiul?
- Hogy mondtad? – kérdeztem vissza. – Nem értem a te nyelved – közöltem vele egyszerűen.
- Arrébb mész vagy én tegyelek arrébb? – ismételte meg magát gondolom, de most már angolul, ahogy én az előbb. De először kicsit lesokkoltam. Miért beszél így velem? Mi joga van és mit csináltam? Mire ezt így mind kielemeztem, azt vettem észre, hogy megfogja a csuklóm és felránt a fotelből. Mi jogon ér hozzám? Hogy teheti ezt meg? Most már én is begurultam. Nem elég, hogy így beszél velem, de még rángat is.
- Már ne is haragudj, de mit csinálsz? – szegeztem a hátának a kérdést, mivel épp a fotelben turkált. – Egyáltalán miért nyúlsz hozzám? És hogy beszélhetsz így velem? – Ahogy elhangoztak a kérdéseim, a hangerőm csak emelkedett.
- Nincs kedvem most még egy fan nyavalygását is hallgatni arról, hogy „te nem is vagy olyan, mint a Tv-ben és csalódtam benned meg a többi blablabla” oké? Nem ismersz és nem is fogsz, csak egy kis fangirl maradsz – adott felvilágosítást teljesen unott hangon, csak a baj, hogy egyáltalán nem értettem, hogy ezt miért nekem mondja. Nem hogy annak a lánynak mondaná, aki a mosdóban nekem esett.
- Te miről beszélsz? – kezdtem elveszteni a fonalat. Mi köze ennek ahhoz, hogy egy barom volt velem?
- Arról, hogy nem kell a dráma, oké? Te tetted el a gyűrűm?
- A midet? – zavarodtam össze teljesen.
- Ne játszd a hülyét, tuti te tetted el – fordult felém, én pedig belenéztem mogyoró barna szemeibe.
Nem, nem romi pillanat, inkább az a pillanat, amikor lekeverek neki egyet. – Normális vagy?! – háborodott fel végleg.
- Elmondod miért vagy velem ekkora barom? – hangzott az éles hangom, majd ahogy szoktam terpeszbe álltam és keresztbe tettem a kezem.
- Én?! Eltetted a gyűrűmet! – kiabálta az arcomba. Nekem meg már a pofám leszakadt lassan. Visszaszólni már nem tudtam, mert két banda tag jött ki az ajtón, és ijedten néztek ránk. Az egyik kisebb volt nálam, kissé világos vörös haja volt ami a homlokára lapult, egy ing volt rajta és egy kösztümszerű nadrág. A másik pedig az a srác volt, aki integetett a színpadról. Hogy is hívták...Valami nagyon furcsa neve volt...Mingyu! Mire rájöttem, már rég halandzsáztak. Komolyan, itt miért nem beszélnek angolul, ha látnak egy európait?
- Bocs, de még mindig európai vagyok – emeltem fel a kezem egyfajta jelzésként, hogy egy kukkot nem értek.
- Oh, ne haragudj, nem figyeltem – szólt hozzám angolul a kisebbik tag. Wow, csak tudnak itt angolul. – Elmondod mi a probléma? – kérdezte kedves hangon.
- Persze. A barátnőm van most veletek bent, én ide kiültem az egyik fotelbe, aztán jött ő, felforgatta a helyet, csúnyán beszélt velem és még rángatott is, aztán megvádolt, hogy én loptam el a gyűrűjét, mikor meg se mozdultam a fotelben, amíg ki nem viharzott azon az ajtón – mutattam a szemben lévő ajtóra.
- És a pofon?! – hallottam már megint a srác hangját. Egyébként miért nem tudom a nevét? Ja, tényleg. Mert hamarabb rángatott meg, minthogy bemutatkozzon.
- Ja igen és nálam is borult a pohár miután ekkora barom volt velem – ismertem be egyszerűen.
- És a gyűrűm nála van!
- Szerinted ha nálam lenne, nem adtam volna már vissza?! – néztem rá elképedve. Ez már tényleg mindennek a teteje.
- Oké, oké gyerekek nyugi! Mindenki nyugalom! – intett le minket a vörös hajú srác. – Azt állítod, nincs nálad a gyűrű? – fordult felém.
- Teljes mértékben – emeltem fel a kezem hogy lássák, nincs nálam.
- Hazudik! Akkor hol van? - Feladom, gondoltam magamban, majd válaszul csak a szememet forgattam.
- Tudod mit? Megkeresem neked – dobtam be az ötletem, mert jobb nem volt. Elkezdtem át túrni az egész szobát, ahogy ő az előbb, csak én úgy, hogy lássam is amit túrok.
- Az előbb néztem szét! – vetette oda nekem.
- Igen, csak a különbség az, hogy én látok is nem csak túrok – mosolyogtam rá. A másik két srác inkább meg se szólalt. Jobb is, csak veszekedés lenne megint. Elérkeztem ahhoz a fotelhez, ahol én ültem az előbb, és csodák csodájára, megtaláltam a gyűrűt. – Tessék, nagyokos. – adtam a kezébe a gyűrűt.
- Mit keresett alattad a fotelben? – kezdte már megint.
- Hát én azt honnan tudjam? – Ez a pofátlanság netovábbja.
- Jó, gyerekek elég lesz, Vernon, itt a gyűrűd most már nyugodj meg és menj vissza Alízhoz. Te nem jössz be? – nézett rám a vörös hajú fiú.
- Nem, itt megvárom Lizt, persze, ha nem rontanak rám megint – néztem (mint újonnan kiderült) Vernon után.
- Rendben. De illetlen vagyok – csapott a homlokára -, még be sem mutatkoztam. Joshua vagyok – nyújtotta a kezét Joshua.
- Ebben a zűrzavarban nem is csodálom, Lara vagyok – ráztam vele kezet. Na, ő nem rángat egyből.
- Ő pedig... – mutatott Mingyura.
- Mingyu, ha jól tudom – mosolyogtam rá. Ő pedig a fejét kapkodta köztünk. Tán nem tudna angolul?
- Bocsánat, neki nem megy az angol, csak az alap – ütögette meg Mingyu fejét, majd elkezdett halandzsázni. Pár pillanattal később Mingyu a kezét nyújtotta és bemutatkozott angolul. Ügyes.
Ezután fél óra majdnem alvás következett a fotelben, ahonnan kirángattak. Ezalatt az idő alatt elgondolkoztam, hogy mihez kezdjünk az elveszett pénzzel. Valami jó munkát kell vállalnunk.
Vacilláltam, hogy felhívjam-e anyát, és elmondjam-e neki, hogy mi történt a pénzzel, és végül arra a döntésre jutottam, hogy muszáj. Mivel hét óra az eltérés Magyarország és Korea közt, és itt fél tizenegy van, így otthon fél öt. Anya ilyenkor kel. Pont jó.
- Szia anyu – szóltam bele félénken a telefonba.
- Igen kislányom? – tért gyorsan a lényeg kikérdezésére anyu, de érthető, mert hallottam a hangján, hogy még az ágyban fekszik. Basszus.
- Igazából csak annyi, hogy valami fontosat kéne elmondanom – kezdtem kertelni.
- Hallgatlak.
- Nem rég lett vége a koncertnek, és most itt ülök a VIP-szekcióban – próbáltam megalapozni a bejelenteni valót. – És hát a VIP-belépő ára nem valami olcsó.
- Ne mond, hogy elköltötted az összes pénzt, amit az utazásra adtam! – emelte meg egy kicsit a hangját, és a kávéfőzőt is hallottam a háttérben, ami azt jelenti, hogy felkelt.
- Nem, nem dehogy – tiltakoztam azonnal. Nem vagyok ilyen felelőtlen. Mindig beosztom a pénzem.
- Hát akkor, mondjad már!
- Szóval, úgy kerültem ide, hogy Liz kivett egy kis pénzt a New York-os dobozból – jelentettem ki összeszorított foggal és szemmel.
- Hogy mit csinált?! – Na igen, ennél a hangnál már rájöttem, hogy teljesen felébredt és nem kell az a kávé.
- Én is így reagáltam – A vonal másik végén hallottam, hogy nagyot sóhajt.
- Mennyit vett ki? – kérdezte higgadt hangon. Anyuban az a jó, hogy másodpercek alatt képes hangulatot változtatni. Főleg mikor veszekszünk.
- A felét – válaszoltam teljesen egyszerűen.
- Hogy mennyit?! – Anyunál nehéz elérni, hogy ennyire kiakadjon, eddig ez csak apának sikerült. – Hogy akarta visszatenni?!
- Fogalmam sincs. Megbeszélni se tudtuk.
- Oké, felhívom Ancsát. Kitaláljuk mi legyen. Komolyan eszemet eldobom – Még egy ideig hallottam kiakadásának foszlányait, aztán kinyomott. Jobban ment mint gondoltam. De hogy mi lesz ezután, azt nem tudom.
Már kezdtem megéhezni, ezért gondoltam miért ne, veszek egy kis muffint. Kőkemény burkolat volt rajta, és rózsaszín volt. Először azt hittem, mű. Aztán belekóstoltam, a máz szétolvadt a számban, és a közepe omlós kakaótészta volt. A kezemet az állam alá tettem, nehogy azért is rángatva legyek, mert pár morzsa van a földön. Ahogy ettem a muffint, észre vettem, hogy a legeslegközepébe pedig kakaó krém van. Ez valami mennyei.
Az ajtó nyílt mögöttem, én pedig megfordultam muffinnal, tele szájjal. Joshuát láttam egyből a többiek közt, a többi mind egyforma volt. Hogy tudják őket megkülönböztetni?
- Jó étvágyat! – szólt oda nekem gúnyosan Vernon. Nem is vártam többet.
- Ezt nem tudtad volna kihagyni, igaz? – kérdeztem a bútornak dőlve és tovább eszegetve a muffinomat.
- Gyerekek elég lesz mára! – szólt ránk Joshua.
- Liz mehetünk? – néztem a barátnőmre, aki totális kábulatban volt, és valószínűleg meg se hallott. – Liz! – csettintgettem az arca előtt, miután oda furakodtam a fiúk közt.
- Mi? Igen? Ja, szia Lara – eszmélt fel végre Liz. – Hallod Lara, eszméletlenek a fiúk, aláírták az albumaimat, beszélgettünk róluk, a karrierjükről, hogy milyen volt a Seventeen Project és a Seventeen TV! – lelkendezett nekem Liz, igaz, hogy nem is tudtam, miről beszél.
- Oké Liz, de már késő van, mennünk kell – ejtettem ki a varázsvilágából, majd megettem az utolsó szem sütimet.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de milyen nyelven beszéltek? – szólt az egyetlen olyan banda tag, aki tud angolul és nem barom.
- Magyarul – válaszoltam kedves mosollyal.
- És az milyen ország?
- Magyarország, körülbelül Európa közepén – folytattam kedvesen. Közben a banda tagokat figyeltem, akik továbbra sem értettek semmit, kivéve Vernont, természetesen, aminek semmi hasznát nem vettem. Csak a szemét forgatta, és keresztbe tett kézzel állt.
- Értem. Mielőtt mennétek, mert gondolom menni akartok, bemutatnám neked a bandát – fordított a banda felé. Ezután meghajoltak, valami fura kézmozdulattal, és az egészből végre értettem, hogy „Seventeen”. Fejlődök! Ezután elsorolta a neveket, amiből annyi maradt meg, hogy Minghao, Wonwoo, Woozi, Jeonghan és S.Coups. És az is kiderült, hogy csak tizenhárman vannak. Ja, és hogy nincs lány banda tag, csak úgy van öltözve az egyik fiú. – És srácok, ő Lara – mutatott rám, mire mindenki megint elmakogott valamit. Hát jó.
- Minek ez a nagy felhajtás, úgy se találkozunk velük többet. – nyafogott Vernon az egyik fotelből.
- Mi még ma beszélgetünk! – emelte a mutató és középső ujját a szeméhez Joshua, majd ugyan ezekkel rámutatott Vernonra, aki csak a szemét forgatta, és vett egy muffint.
- Neked is jó étvágyat! – szóltam oda gúnyos mosollyal. Vernon erre csak megállt, lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt és folytatta a muffin csomagolását. Én pedig elnevettem magam.
- Liz mehetünk végre? – néztem türelmetlenül az ismét kábult barátnőmre. – Ezt igennek veszem. Sziasztok srácok! – integettem, majd Liz kezét a nyakamba vettem, és elkezdtem kihúzni a szobából.
- Ne! Várj! – Egész gyorsan mozog, levette a kezét a nyakamból és Joshuahoz rohant. Na, erre aztán tényleg nem számítottam. Megölelt egy tagot. Egy hírességet. Én csak ott álltam és bámultam, de a többi tag se tett másképp. Ja, de. Vernon megint a szemét forgatta, aztán én is, csak én miatta.
- Őhm, Liz, gyere, elég neked mára a fiúkból – indultam meg leszedni Lizt Joshuaról, de mielőtt odaértem volna elengedte, és ahogy megfordult óriási mosoly volt az arcán. Szóval ezért kellett a VIP-jegy. – Jó, jó értem, ne kezdj el beszélni kérlek – húztam össze magam, mert tudtam, hogy ez jön. A fiúk pedig elnevették magukat. Na, igen, néha sok a két nyelv, észre se veszem, hogy mikor melyiken beszélek. Felkaroltam Lizt, intettem a fiúknak, és végre elindultunk ki az ajtón. És végre megszabadultam az egész koreai őrülettől.
Na, most lett végleg elegem a mai napból. Liz, amíg ki nem értünk az utcára, és nem hívtam egy taxit, totális kábulatban volt, de ez még mindig jobb, mint amikor elkezd beszélni. Hosszan, részletesen, mindenről. Hosszú lesz az éjszaka is.
A taxi kirakott a hotel előtt, mi pedig gyorsan beiszkoltunk a nagy kapun. Rengetegen voltak fél tizenkettőkor is az utcán, a hotel viszont ha úgy nézzük, eléggé nyugis volt. A kisebb fényű lámpák világították be a halt, a falon a képek már nem voltak kivilágítva. Köszöntünk a portásnak, elkértük a kulcsainkat és indultunk a lift felé. A mi emeletünk a hatodik volt, ahova a lift egyből a nappaliba repített. Semmi kedvünk nem volt fürdeni vagy ilyesmi, ezért csak eldobtuk a cuccunkat a bordó kanapén és átöltöztünk pizsamába.
- Kérsz valamit? – kérdezte Liz a hűtő előtt állva.
- Valami sütemény elég lesz. – kiáltottam ki a fürdőből, miután lemostam a kissé elkenődött sminkem és megmostam az arcom. – Az a muffin nagyon finom volt! Még majd szereznem kell – lelkendeztem Liznek, miután leültem az L alakú bárpulthoz, ami a szintén L alakú konyhapult vonalát követve állt a krém színű csempén.
- Olyan csak Koreában van – nevetett fel Liz.
- Képtelenség!
- De igen. Olyan mázat csak itt csinálnak – tette le elém a tányér süteményt.
- Akkor betárazunk belőle, ha hazamegyünk – szögeztem le. – Remélem, tudod, hogy mekkora gázban vagyunk – néztem rá komolyan, miközben bekaptam egy süteményt.
- Tudom. És nagyon sajnálom. Nem volt tervben, hogy veszek jegyet, de láttam egy hirdetést, amiben valaki eladni készült egy koncert és egy VIP-jegyet. Olcsóbb volt, mint egyébként.
- Olcsóbb?! A felét kivetted a New York-os doboznak! Rengeteg pénz az! És még csak meg se kérdeztél! – akadtam ki.
- Tudom, sajnálom. De csak mert tudtam, hogy amúgy nem mentél volna bele – mondta elfojtott hangon, miközben a süteményét turkálta.
- Hát nem! Kiskorunk óta ezt terveztük!
- Tudom. De nem hagyhattam ott. Kibökte a szemem a hirdetés! – nézett rám sértetten.
- Úgy csinálod, mintha nem lenne neked fontos New York! – néztem rá elképedve.
- De igen! Te is tudod, hogy az. De ez is része az életemnek! – És ekkor gyűltek könnyek a szemébe. Utálom mikor ezt csinálja. – Bocsáss meg!
- Többet nem nyúlhatsz a pénzemhez. Én kezelem a pénzt. Tőlem kérsz, senki mástól. Érthető voltam? – kérdeztem határozott és szigorú hangon.
- Igen – pityergett tovább. Azt már nem akarom hogy tudja, hogy beszéltem anyuval és ő pedig beszél az övével. Kis csönd után megszólalt:
- Mondd már mi volt Vernonnal! És Mingyu tényleg neked integetett? – nézett rám izgatottan, én pedig elhúztam a szám. Természetesen minden szomorúsága elszállt.
- Semmi, csak egy barom és kész. És igen, nekem. De ne kérdezd miért, én sem tudom. Éppen egy srác nyakában ültem, mert téged kerestelek – vettem egy újabb szelet sütit.
- Na, de Vernonnal mi volt?– vigyorgott annyira, hogy a füléig ért a szája. Én pedig előadtam a sztorit, úgy mint Joshuanak. Amúgy örülök, hogy érdekli, hogy mit tettem meg érte azon az átkozott koncerten.
- Te felpofoztad Vernont?! – tátotta el a száját.
- Igen. Velem nem beszélhet vagy viselkedhet így senki. Ezt te is tudod. – kaptam be az utolsó falat sütit.
- De ő egy idol! Nem üthetsz meg egy idolt!
- Miért ne? – kérdeztem, majd kivettem egy kis üdítőt a hűtőből.
- Mert nem! Nem vagy normális! – nézett rám még mindig úgy, mintha nem lennék emberi lény.
- Ne nézz már így! – szóltam rá, majd elmentem fogat mosni, miután megittam a koreai méretű üdítőt, Liz pedig jött utánam.
- De igen! Senki nem pofozta még fel őket.
- Itt volt az ideje! – vigyorogtam rá fogkefével a számban.
- De akkor is! És ha ez kiderül? Bekerülünk az újságba! Már látom is a címet: Két magyar származású lány bántalmazta a koreai idolt! Ez borzasztó! – rémült meg teljesen, én pedig értetlenül néztem, miközben befejeztem a fogmosást. Vártam mikor esik le neki a tantusz. – Úristen! – Na, leesett. – Bekerülünk az újságba Koreában! – ugrált, majd megölelt, de úgy, hogy majdnem beleestünk a kádba.
- Most, hogy túl vagyunk azon, hogy leütöttem egy „idolt” – rajzoltam a levegőbe is macskakörmöket -, rá nem akarsz így kiakadni? – néztem rá most én elképedve. Ha akkora nagy cucc ez a gyerek, akkor rá miért nem akad ki, hogy így viselkedett egy szerinte „fangirllel”? Semmit nem tudok Koreáról, és ismétlem, nem is szeretnék, de az nekem is leesett, hogy egy híresség nem viselkedhet így, nem is egy fannal, de egy emberrel sem.
- Nem. Ő egy idol. Érthető, ha stresszes. – Úgy érzem felcserélődtek a szerepek. Most én tátottam el a számat. Hogy mondhat ilyet?!
- Hogy mi van? – kérdeztem a hátától, mert ő úgy gondolta, hogy vége a beszélgetésnek. – Ne menj el! Szóval én nem pofozhatok fel akárkit, aki seggfej velem, de ő rángathat és beszélhet velem így?!
- Pontosan – vonult be a szobába, és feküdt az ágyába. Na, ez tényleg elképesztő. – Jó éjt – mosolygott egyet és lekapcsolta a villanyt. Aha, jó, Korea nekem tényleg sok. Inkább én is alszok. Még egyszer elmentem a fürdőbe megnézni a sérüléseimet, és végül is csak a bordáim fájnak, plusz a sípcsontom már lila. Az arcom kicsit piros és szerencsére nincs púp a fejemen. Beborogattam a lábam éjszakára majd elmentem most már tényleg aludni. Negyed egy volt, amikor befeküdtem az ágyamba, és megnéztem a telefonom. Egy plusz pont Koreának, amiért van internet a hotelben. És szerintem, részemről ennyi az összes pont.
Anyu még nem keresett, gondolom dolgozik. Majd beszélünk holnap. Vagy ma. Franc tudja már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése