Első fejezet: 4. rész
A három pokol
„[...] - Miről beszéltek Liz? – álltam oda melléjük, mire mindketten rám néztek. A nő széles mosolyra húzta a száját, majd a kezével eltakarta. A szeméből borzasztó nagy öröm sugárzott. Régen láttam ilyen nézést bárkitől is.
- Ti magyarok vagytok? – szólalt meg végre MAGYARUL a nő.”
- Igen – szólalt meg végül Liz, mivel eddig csak tátott szájjal álltunk. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Több mint nyolcezer kilóméterre a szülőföldünktől, találkozunk egy magyarral. Ez az érzés, hogy nem vagyunk elveszve a világvégén, hogy a saját nemzetünk itt áll előttünk; a legjobb érzés a világon. Felcsillant bennem a remény.
- Több mint hét éve nem beszéltem magyarokkal személyesen. – Amint ezt kimondta, könnyek gyűltek a szemébe. Mi nem tudtunk megszólalni, ezért csak vártunk. Vártuk, hogy mi lesz ezután. A nő végig nézett rajtunk, majd megakadt a szeme a bőröndökön. – Mit csináltok ilyen időben az utcán? – kérdezte a nő elég érdekesen kiejtve a szavakat.
- A tulaj nincs itthon, ezért nem tudunk bemenni. Így várunk – sóhajtott Liz és visszaült a lépcsőre.
- Az soha van – legyintett a nő. Látszólag észre sem vette, hogy rosszul alkalmazta a létigét. – Gyertek fel hozzám, én is itt lakom. Chan nyolc óra fele szokott jönni haza – indult meg a lépcsőn, kikerülve Lizt. Beírta a kódot, majd a kulcsot is elfordította a zárban. Itt nagyon ügyelnek a biztonságra.
- Őhm, jó ötlet ez? – kérdeztem aggodalmasan.
- Van más választásunk? – ment fel a lépcsőn a bőröndökkel Liz is. Nem vagyok az idegenekkel való haverkodás híve, de jobb megoldás jelenleg tényleg nincs. Egyébként a nő sem néz ki pszichopatának, csak az arca van egy kicsit beesve.
Felrángattam a bőröndöt én is, majd a liftbe szálltam. Gyorsan az ötödik emeletre kerültünk, onnan pedig a bordó folyosón végig mentünk a huszonhármas lakáshoz. Nagy ez a hely, egy szinten öt lakás van. Emellett nagyon szép a folyosó, plusz a bejárati ajtók is, amin szintén kódok vannak, és két zár. Nem lesz ez kicsit sok? Szerintem én bele fogok őrülni, ha ezt minden nap kétszer el kell játszanom.
- Itt minden nagyon biztonságos – jegyeztem meg miután beléptünk a – magyarországi lakásokhoz képest – hatalmas helyiségbe. Az ajtó mellett egy fürdőszoba volt, szemben a nagy nappali plazma TV-vel, jobb oldalt a hálószoba, elhúzhatós fa ajtóval; bal oldalt pedig a konyha, olyan szép bárpulttal, amilyen a hotelben volt.
- Ez a hely gyönyörű! – suttogta el Liz, majd leült a narancssárga bőrkanapéra.
- Ez még semmi, a TV-t lecserélni fogom, és a kanapét is, mert leöntöttem kólával – szólt ki a konyhából a nő. Furcsa ahogy töri a magyart. De, neki sem tudom a nevét. Még be se mutatkoztunk!
- Nem is látszik – nézett szét Liz.
- De igen. Ott lent az alján – mutatta meg a kanapé lábánál lévő kis sötét foltot, ami alig látszott. Ezt nevezi kólanyomnak? Ha látná az én szőnyegem...
- Aha – fordult felém fura nézéssel Liz, miután én is leültem. Kaptunk egy tányér süteményt, meg pár üveg kis üdítőt. Falra mászok tőle.
- Hogy kerültetek Koreába lányok? - ült le srégan velünk szembe a nő. – Jaj, be se mutatkoztunk – csapott a homlokára. Maja vagyok – nyújtotta a kezét.
- Lara, ő pedig Liz – fogtunk vele kezet. – Visszatérve, ez egy hosszú történet igaz, Liz? – néztem rá.
- Jól van na.
- Erre a hétvégére jöttünk egy koncertre... – kezdtem bele.
- Seventeen koncertre - vágott a mondandómba Liz vigyorogva.
- Igen, arra - forgattam a szemem. – És hát, valakinek kellett egy VIP-belépő. Ami ugye nem kis pénz.
- Kész rablás ami itt folyik – jegyezte meg a nő.
- Hát szerintem is. Liz pedig kivett a közös gyűjtött pénzünkből, és abból vette meg a jegyet.
- Jézusom. Az kevés pénz. Miért volt ennyi elrakva? – kerekedett el Maja szeme, és ismét nem vette észre, hogy rosszul használt egy szót.
- Hát...Ebből terveztünk New York-ba utazni – Nem bírtam Majára nézni tovább. Könnyek gyűltek a szemembe. – Azt a pénzt megint össze kell gyűjtenünk – folytattam halkan. – Ezért itt kell maradnunk négy hónapot egy ügynökségnél. – Nagy levegőt vettem, hogy ne sírjam el magam, de egy könnycsepp végig futott az arcomon.
- Jól vagy? – állt fel Maja és hozott egy zsebkendőt.
- Persze. Jól vagyok – töröltem meg a szemem, mire Liz is rám nézett. Elborult az arca, mélységes bűntudat csillant meg rajta. Ideje volt már. – Ezért ebben a házban fogunk lakni addig.
- Értem. Nagyon sajnálom. – Láttam Maja arcán, hogy tényleg megsajnált engem. Liz csak örül az egésznek, de én alig bírom ki, hogy ne zokogjak.
- És te? Hogy kerültél Koreába? – váltott témát Liz, éppen jókor. Maja fészkelődni kezdett a fotelben, a padlóra szegezte a szemét.
- Én...Tizenöt évesen éltem itt először. – Lizzel mindketten nagyon megdöbbentünk. Tizenöt évesen egy ekkora városban? – Gondolom nem látszik, sokan nem látják, de félig koreai vagyok, apától – nézett ránk, és most hogy mondta, egy picit észrevehető a szemén. – Minden álmom volt idol lenni. Gyerekkorom óta versenyszerűen táncoltam és énekeltem. Otthagytam a családomat Magyarországon, hogy elkészüljön az álmom. Aztán...Mielőtt debütáltam volna, a közönség egyszerűen nem fogadott el, mert félig európai vagyok, sokan pedig nem hitték el, hogy innen is jöttem, mert nem látni rajtam. A főnököm mondta, hogy kirúg, nem kellek. Utcára kerültem, és egy kávézóban dolgoztam két évig. Az apukám egy éve halt meg. – Egy könnycsepp gurult le Maja arcán. – Az anyukám beteg, nem tud dolgozni, így egyedül gyűjtöttem pénzt erre a lakásra. A táncolást nem hagytam fel, mindig gyakoroltam, énekelni már ritkábban énekelek. Most tánc tanár vagyok egy cégnél, éppen repülőjegyre gyűjtök. Minél hamarabb haza akarok menni – fejezte be egy mosollyal, de láttam hogy mű. Bár a mosoly mögött ott bujkált egy nagy sóhaj. Valószínű erről még soha nem beszélt senkivel.
Teljesen lesújtott ez a történet. Hogy lehet ennyire kegyetlen a show-biznisz? Mindig is hallottam ezekről, de soha nem gondoltam volna, hogy tényleg létezik ilyen. Hogy mennyire kíméletlen tud lenni az ember...
- Sajnálom... – szólaltam meg először. – Őszintén nem igazán tudok mit mondani...Ez borzasztó! Gyűlölöm mikor egy embert nem néznek embernek! – A szomorúságot és sajnálatot átvette a harag. - Mintha semmi érzés nem lenne bennünk! Te pedig...Erős vagy. Tényleg. Ennyi minden után felállni és küzdeni...Nem mindenkinek lenne ennyi ereje – küldtem egy halvány mosolyt Maja fele, aki részben viszonozta.
- Ilyen a show-biznisz – rántotta meg a vállát. - Ne rendeljünk egy pizzát? Éhen vagyok – váltott gyorsan témát, de nem baj, megértem.
- Itt van pizza házhozszállítás? – tátottam el a szám.
- Persze. Csak drágább. Itt inkább csak kínait rendelnek gyakran. Az olcsóbb. Én pedig jobban megeszem az „európai” kaját. Vagy amerikait. Nem is tudom már – nevetett és a konyhából tárcsázta a számot.
- Egyetértek – nevettem én is és megittam egy kis üveg üdítőt. Azért remélem, nem csak ilyen üdítők vannak.
- Én szívesen ennék kínait – nézett rám Liz megjátszott szomorúsággal.
- Nem baj - mosolyogtam rá és megütögettem a fejét, mire bedurcizott. Durcizzon, de én akkor is pizzát eszek. Az elkövetkezendő négy hónapban elég kínait meg Micsit fog enni.
- Fél óra - huppant vissza Maja.
- Csak?! Magyarországon egy óráról indul. – Plusz pont Koreának.
A plusz pontot vissza is vontam amikor megkóstoltam a pizzát.
-Hát, ennél jobbat is ettem már – méregettem a pizzaszeletet.
- A kínainál jobb – vigyorgott Maja, majd „koccintottunk” a pizzánkkal. Liz is megette a pizzát végül, és a „szomorúsága” is elmúlt. Érdekes.
Evés közben Maja történeteit hallgattuk a gyakornokságról, és rengeteg új dolgot megtudtam. Ő is kérdezgetett Magyarországról, elmondtam a politikai helyzetünket, és kiderült hogy ő nem is fővárosi. Pedig az ember azt gondolná. Debrecenből jött.
- Imádom Debrecent, gyönyörű város! – szólalt meg Liz.
- Én is szerettem. – Maja a pizzát kezdte turkálni. Ez nem az első hogy ezt csinálja az este folyamán. Este!
- Jézus, hány óra van? – pattantam fel és elővettem a táskámból a telefonom. – Liz mennünk kell! Hívom a tulajt. Már fél nyolc van.
- Óh akkor a bátyám mindjárt hív! – ugrott fel ő is és elkezdte rángatni a táskáján a zipzárt, mert nem akart kinyílni, mire az egész táska tartalma kiborult a barna parkettára.
- Jaj!
- Az micsoda? – futott oda Maja és felvette a...a kendőt! A fenébe! De legalább nem az utcán ejtettük el.
- Haló? – Hülye! Angolul, ne magyarul! – Jó napot, a lakás tulajdonossal beszélek?
- Igen, jó napot, és én? – szólt bele egy zsémbes férfi hang.
- Anyukám intézett itt egy lakást; a bérlővel. Itthon van?
- Igen, máris lemegyek - és levágta a telefont. Remek. Még egy barom. Miért fogom ki mindig az ilyeneket?
- Úristen! Komolyan találkoztatok velük? – vigyorgott Maja.
- Óh szűz anyám! – dörzsöltem az orrnyergem.
- Már egy párszor jelentkeztem hozzájuk tánctanársegédnek vagy énektanársegédnek, de eddig mindig elutasítottak! Jézusom! Ez tényleg Vernon kendője? – nézegette Maja úgy a kendőt, mintha aranyból lenne.
- Mi ekkora cucc azon a gyereken? – Közelebb mentem hozzájuk és kivettem Maja kezéből a kendőt. – Indulnunk kell Liz, erre nincs időnk! Erről majd beszéltek később, de a tulaj mindjárt lent lesz. Gyerünk! Szia Maja, majd találkozunk! - Bevágtam a kendőt a táskámba, és a liftbe mentem a bőröndömmel együtt. Liz is rohant utánam, épp elérte a liftet. A tulaj már kint állt és éppen...Cigizett?
- Jó napot! – köszöntem kedvesen, mire ő meghajolt és szintén üdvözölt. Liz ugyanezt tette. Miért hajolnak meg?
- Akkor induljunk is fel – intett a ház fele és kidobta a csikket a kukába. Még csak véletlen se segített a bőröndökkel. Áh, dehogy. Ismét az ötödik emeletre kerültünk, szóval semmi értelme nem volt lemenni és lerángatni a csomagot. Na, mindegy.
- Ez az a lakás. A huszonnégyes - nyitotta ki az ajtót.
- Majával szomszédok leszünk! – tapsolt egyet Liz. Végül is, nem Koreának lenne ez plusz pont, hanem a sorsnak, de hagy örüljön Korea, megkapja.
-A kék kulcs a bejárati ajtó, a piros ez az ajtóé, a zöld meg a második zár. A kód annyi, hogy emelet szám mellé a lakásé. – Úgy beszélt, mintha minden szót fájdalommal ejtett volna ki. Élvezet lesz ez a négy hónap.
- És nem törnek be? Ez a kód olyan egyszerű – értetlenkedtem.
- Olyannyira, hogy senkinek nem jutna eszébe – kacsintott a tulaj. Miután kilogikáztam, elvigyorodtam bólogatva, mire a tulaj is.
- Na, van két hálószoba, egy fürdő, konyha, külön WC és egy nappali. – tájékoztatott minket, miután beléptünk a nappaliba. Ugyanolyan volt a ház kinézete, mint Majáé, csak itt két szoba volt. Meglepően szépen volt itt hagyva minden. Még TV-nk is volt! – Ha bármi probléma adódna, a szerelők száma az éjjeliszekrény fiókban van. Szép napot! – intett Chan és el is tűnt az ajtóban.
- Na Liz, ez lesz négy hónapig a kriptánk! – szóltam úgy mintha végszó lenne. Bárcsak az lenne...
Bementem a szobába és végig terültem a fehér ágyon. Most csak egy kiadós alvást akarok. Nem akarok pakolni, enni, fürdeni, megnézni az állás ajánlatokat, még mozogni se. Semmit.
Már majdnem elaludtam, amikor Liz húzta szét a faajtót.
-Mi a fenét akarsz Liz?! – néztem fel hisztisen az ágyból.
- Az állás interjúk közt ott lesz a Pledis! – ugrált meg tapsolt és vinnyogott egyszerre. Na, hát nekem erre a műsorra nincs szükségem.
- Örülök, jó éjt! – intettem, majd levettem a szandálom és magamra húztam a lepedőt. Még megágyazni sincs erőm. Liz pedig puffogva ment ki a szobából. Puffogjon, de nekem elég mára. Még a koncert napján se voltam ennyire kész. Szerencsére, most nem volt időm gondolkozni, mert ha lett volna, tuti elbőgtem volna magam.
Az utolsó hang, amit hallottam, az Lizé volt, éppen Ancsával telefonált.
*
Néha elgondolkozok azon, hogy a barátnőm hány éves. Mert hogy tizenkilenc biztos nincs. Elkeverték az anyakönyvi kivonatát.
- Liz! Normális vagy?! – löktem le magamról, mire egy nagy puffanással ért földet az ágy mellett. Úgy kell neki. – Mégis hány óra van?! – próbáltam előkeríteni a telefonom, de a tegnap esti események kiestek. Odáig megvan hogy bejöttünk az ajtón. És Koreában vagyok. Jaj, ne...
- Au! – kiáltott fel Liz, én pedig elindultam ki a konyhába, ahol történetesen nem volt semmi egy hűtőn, szekrényeken és egy pulton kívül. – Tudod, szerintem te nem vagy normális! – jött ki utánam a barátnőm.
- Az nem normális aki úgy kelti fel a másikat, hogy ráugrik hajnalok hajnalán! – mutattam ki a nagy plafonig érő ablakon a TV mögött, ahol még a nap se látszott. – Mondd már meg, hogy ebbe a nyamvadt lakásba hol van óra?! – néztem szét, miután még a tűzhelyen se volt digitális óra. – És nehogy azt mond, hogy nincs kávé!
- Neked meg mi a franc bajod van korán reggel?!
- Pont az! Amíg nem kapom meg a kávém, ilyen leszek! – szögeztem le. Elmentem a táskámhoz, és végre meg lett a telefonom. – LIZ! HAJNAL HAT ÓRA VAN! – kiáltottam el magam, mire dörömbölést hallottam felettem. Ja. Ez egy társasház, nem ordibálhatok kedvem szerint.
- Hétre mennünk kell a JYP-hez! Neked meg kell egy óra, mire felébredsz! – fogta a fejét Liz és elment a fürdőbe. Na igen, Liz úgy fürdik, mint az amerikaiak. Reggel. Végül is, most nekem is reggel kell, mivel tegnap este ahhoz se volt erőm. Össze kell szednem magamat.
Mivel egy óra alatt képes volt beborulni az ég, gondoltam hideg van kint, ezért egy hosszú farmerkék színű nadrágot vettem fel, egy ujjatlan fehér felsővel és egy kardigánnal. Meg is bántam amint kiléptünk az utcára. Csalós az idő.
A JYP-hez az út kb. tizenöt perc volt, és végre nem keveredtünk dugóba, ami elég hihetetlen mert nagyon sokan voltak már ilyen korán is az utcán. Viszont ha ennyit taxizunk, egy idő után nagyon sokba lesz. Át kell térnünk a tömegközlekedésre. Bah. Bár itt lenne a kis autóm.
- Szóval te tudod hova kell menni? – kérdeztem miután kiszálltunk az autóból és a nagy üvegépületet néztük magunk előtt hunyorogva, ugyanis még mindig lógott az eső lába, mint tegnap. Levettem a kardigánom és a derekamra kötöttem, mert fülledt meleg volt a levegő. Lenéztem a bejárathoz, ahol vagy öt autó állt a cég előtt, mindegyik méregdrága fajta, hát hogy is ne.
- Fogalmam sincs, gondolom csak van valami recepció féle - vont vállat Liz és megindult be. – Gyere mielőtt rád szakad az ég! – mutatott az épület mögé, ahol egy nagyon sötét felhő közeledett elég gyorsan.
Beiszkoltam, és megláttam Lizt bal oldalt a recepciónál, éppen nagyon beszélgetett. Odamentem, de nem értettem belőle nagyon sokat, csak néhány angol szót. Ez így nagyon nem fair, én nem értek egy kukkot se halandzsaiul, ő meg lassan már beszéli a nyelvet. Fogtam magam és vettem egy kávét az automatából, ami a kisebb váróterem sarkában volt, a halványkék díványok mellett. Egy pozitívum.
- Azt mondta a nő, hogy az igazgatóhoz menjünk, nyolcadik emelet – ment a lifthez.
- Basszus, már majdnem beszéled a nyelvet! – szálltunk be a liftbe.
- Eddig is tanulgattam, de most hogy itt vagyok és mindenhonnan ezt hallom, rám ragad – vigyorgott felém fordulva.
- Remek – morogtam és meghúztam a forró kávét, mire ügyesen leégettem a nyelvem. Idióta.
- Remélem, ha hat a kávé nem leszel ilyen – lépett ki a liftből.
- Hahaha – tettettem nevetést. – Hányas szoba? Itt sok ajtó van – néztem szét a kissé halványrózsaszín folyosón. Minden ajtó egyforma volt.
- A százkettes. Elvileg – rántott vállat, majd bekopogott és benyitott. Gondolom a következő mondata üdvözlés volt, csak koreaiul. Na, majd ezt legalább már megkérdezem, hogy tudjam. A köszönés után pedig meghajolt. Mi a fene ez?
- Jó napot! Az állás interjúra érkeztünk - fogtam kezet az igazgatóval aki egy kissé idősebb de feltűnően fiatalosan öltözködő férfi volt. Még csak öltöny se volt rajta. Egy egyszerű fekete pulóvert, farmernadrágot és sport cipőt viselt.
- Szép napot hölgyeim! – hajolt meg ő is kedves mosollyal az arcán. – J.Y.Park vagyok, szólítsatok Parknak – intett az asztala felé, ahol pár bőrszék sorakozott a barna mahagóni íróasztal előtt. Az egész szoba végeredményben nem volt nagy, de a kevés berendezési tárgy más látszatot keltett. – Üljünk le.
- Lara vagyok, ő pedig Alíz – foglaltunk helyet.
- A telefonban nem teljesen értettem, amit valamelyik anyuka mondott nekem; mi is történt, ami miatt itt kell maradnotok? – nézett Lizre összeráncolt szemmel. Jó emberre néz, Liznek szerintem az egészből annyi maradt meg, hogy „Seventeen” meg a „Pléd”, és a „XIXO”.
- Nos, a barátnőmnek szüksége volt VIP-belépőkre egy koncerten, amire a közös gyűjtött pénzből szerzett keretet. Ebből a pénzből terveztünk New Yorkba utazni. Ezért szükségünk lenne arra a kiesett összegre szilveszterig - sandítottam Lizre, akinek megint elborult az arca. Nem baj.
- Oh, értem. Ez sajnálatos. Ahogyan az is, hogy jelenleg nincs munkánk. Megcsináljuk a szerződést, és majd szólni fogok, ha szükségünk van Önökre – kezdett el a fiókban turkálni.
- És, pontosan mi lesz a munkánk? – Mint jó újonc, érdeklődni szabad, nem?
- A koncertek szervezésében való segítség, koncertek és fanmeetingek előtti segítség, ilyesmik. – Már konkrétan bemászott az asztalba annyira kereste a papírt. – Meg is van – tette elénk. – Itt írjátok alá.
Aláírtuk a papírokat és indultunk is. Parknak valami nagyon sietős dolga volt, úgy tessékelt ki minket az ajtón, mintha az élete múlna rajta. A folyosón elhaladva két kb. tizenkilenc-húsz éves srác lökött fel majdnem minket, mire Liz sikoltott egy kicsit.
- Hé! A szemed lerepült a fejedről a nagy futásban?! – kiáltottam utánuk, de ők tovább...Kergetőztek?
- Bocs! – szólt vissza az egyik és röhögtek tovább, míg végül bementek Park irodájába, felborítva egy asztalt a folyosón. Szép volt.
- Hogy tudom mindig az ilyen barmokat kifogni?! – Beszálltam a liftbe és megnyomtam a nullás szintet. De Liz csak állt és bámult a folyosón a fiúk útvonala után. – Liz! Jaj, megint „Koreai-Fiúk-Rohamod” lesz – fogtam a fejem, és ahogy megjósoltam, elkezdett sikítozni. De miért itt? Ez egy cégnek az irodaháza! – Liz hagyd abba! – berángattam a liftbe, ahol tovább folytatta tevékenységét. Remélem mire lejutunk a nullás szintre, abbahagyja.
- Ezek Mark és Jackson voltak! – kezdett el ugrálni.
- Örülök Liz, de hagyd abba kérlek! Egy irodaház liftjében állunk! – pofozgattam meg egy kicsit az arcát. Ezután egy picit elkezdett lenyugodni, most már csak vinnyogott, és fülig érő vigyora volt.
Kiszálltunk a liftből és gyorsan kirángattam Lizt a recepción át, a kétszárnyú üvegajtóig. De Liznek gyökereket vert a lába az ajtó előtt.
- Liz! Mi van már megint?! – fordultam hátra hozzá, de már megint az az ijesztő mosoly volt az arcán. Miért mindig Joker jut eszembe róla? Liz háta mögé néztem és megláttam egy fiút a fotelben ülni. Kicsit túl feltűnően van öltözve a többi emberhez képest. Jajjaj. – Menjünk. Oké? – néztem könyörgőn Lizre. De ő megfordult, és elkezdett integetni a srácnak, aki először nem értette, hogy mi van, körbenézett, majd visszaintegetett egy tizenegy pontos mosollyal az arcán. Gratulálok. Liz pedig hátra nyúlt a kezemért, hogy tartsam meg.
- Óh, szűz anyám! Liz, ha ezt kell csinálni minden nyomorult ügynökség nyomorult várójában, én komolyan itt hagylak – kezdtem el kifele húzni és a „gyökerek” végre felszakadtak, aztán végre kijutottunk a pokolból. Hogy a másikba menjünk.
- Ez BamBam volt! – adta elő újra az áriás cirkuszi mutatványát. Az utcán.
- Nem ismerlek – indultam meg szemben egy fánkos...étterembe? Ez hülyén hangzik, de valami ilyesmi volt.
Ma még nem reggeliztünk, mert siettünk, és én már éhes voltam. Vagy csak az ösztön volt, ami harcolt a vércukorszint megtartásáért? Nem tudtam eldönteni, de az biztos, hogy muszáj ennem. Gyors átszaladtam az úton és be is mentem az ajtón, ugyanis megéreztem egy csepp esőt az orromon. Mikor lesz vége ennek a hülye időnek?
Bent megcsapott a friss kávé és édesség illata, sok-sok ember ült kis faasztaloknál és mindenféle méretű fánkot ettek. Ekkor egy haskordulásféleséget érzékeltem. Éhes voltam én, csak nem éreztem.
Balról, a zsúfolt helységben találtam egy kis asztalt, ahova egyből le is ültem. Szépek voltak a falon a festmények, tájakat ábrázoltak fekete fehérben. Amíg a képeket tanulmányoztam Liz huppant le velem szembe a székre. Vizesen.
- Na, mi van ázott csirke? - nevettem miközben még mindig a freskókat szemléltem.
- Borzasztó, hogy senki nem tud átengedni a zebrán. És még képesek megállni, és megkérdezni, hogy stoppos vagyok-e. Hát nem. Nem vagyok stoppos – dünnyögött és keresztbe tette a kezét.
- Mintha valaki mondta volna a múltkor...Hogy is volt...Ez Korea? – tettettem gondolkozást. – Igen, valahogy így volt – néztem rá Lizre vigyorogva, aki inkább leült velem szembe és letörölte az arcát az asztalra kitett szalvétákkal. Fekete pólója rátapadt mellkasára, szőke haja pedig vizesen lógott elfolyt sminkű arcán.
- Haha. Nagyon vicces – mormogott az orra alatt.
- Igen, szerintem is – helyeseltem, majd a pincérnő felé fordultam, aki egy kis notesszal a kezében közeledett az asztalunkhoz. Nem volt a legmagasabb és a legszebb teremtmény sem, de aranyos volt feje kétoldalára felkötött barna copfja. Egy tál „Fogalmam-sincs-milyen-nevű” fánkot kértem, amit Liz olvasott fel. Lizre eléggé érdekesen nézett a nő, nem értettem miért. Aztán követtem a pincér tekintetét, ami Lizről a bejáratra csúszott. Már értem. Kint gyönyörűen sütött a nap, egy felhő sem volt az égen a JYP épülete mögött. Ez gyors változás volt.
A pincér felvette Liz rendelését is, amit nem értettem, mekkora újdonság; majd elszaladt a konyhába. Remélem siet, már éhen halok.
- Most, hogy jó idő van, ha marad időnk, csinálhatnánk valami szabadtéri programot délután. Eddig csak a hülye koncerten voltunk meg a Coex Mallban. – forgattam a szemem.
- Nem hülye! Életem legjobb koncertje volt – védte meg a koncertet.
- Nem hát – legyintettem. – Elmehetnénk fürdeni. Ki kéne használni az utolsó pár hetet. Mindjárt vége a nyárnak – néztem ismét a festményre. Az elmúlt több, mint tíz évben az volt a baj, hogy kezdődik a suli. Most? Az a baj, hogy a hazámtól távol kell élnem. Szerintem, ha valaki azt mondta volna nekem három hónappal ezelőtt, hogy Szöulban fogok ülni egy állásinterjú után, a képébe röhögtem volna, mondván: „Ez képtelenség.”
- Hova mennénk fürdeni?
- Nem tudom, te vagy Korea-mániás. Biztos tudod, hol van tengerpart. – Régen voltam már tengerparton. Mióta gyűjtünk New York-ra, egyszer sem. Így is eléggé hihetetlen még mindig számomra, hogy itt is van. Kíváncsi vagyok.
- A legközelebbi két és fél órára van – nézett úgy, mintha az hinné, hogy ez visszatántorít.
- Akkor sietünk az evéssel, hogy el tudjunk indulni – vigyorogtam és belekezdtem a fánkomba, amit épp akkor hozott ki a pincér. Liz pedig elkerekedett szemekkel nézett rám. A kis naiv, azt hitte nem beszélek komolyan. Most már hiába kötözködne, felesleges. Akkor is elmegyünk, és ezt ő is tudja. Ezután jóízűen ettem a fánkokból, amik extra méretűek voltak, ráadásul nagyon finomak. Rég ettem ilyet.
- Nem kell taxi. Öt perc innen az SM – közölte Liz.
- Jókor szólsz te is! – néztem rá elképedve. – Tessék egy taxi! – kiáltottam fel, majd le is csapott egy nő a járműre. Pedig jól esett, hogy én szereztem, ők meg nem. Elindultunk a nagy emberforgatagon keresztül, miközben levegőért kapkodtunk. Az előbb még nem volt ilyen meleg. Még csak a szél sem fújt.
- Szóval melyik partra megyünk délután? – vigyorogtam Lizre, majd szétnéztem mielőtt átmentünk volna az úton.
- Hát...Legyen a Sokcho part - húzta el a száját. Nem szereti a tengerpartokat, ami elég érdekes, tekintve, hogy kiskorunk óta barátok vagyunk.
- Jó lesz! – mosolyogtam végre őszintén. Ez az egyetlen dolog, ami feldobhat jelenleg. Gyerekkorom óta lételemem a víz, minden nyaramat vízparton töltöttem eddig. Mindig meg is kérdezték, hogy hogy lehetek ilyen barna bőrű, Liz pedig olyan fehér, hogyha ennyire jó barátok vagyunk. Egyszerű: Liz a nyár nagyrészét otthon töltötte a szobában, én pedig a napon voltam. Csak télen fordul a kocka. Akkor ő szeret kint lenni a hidegben. Számomra ez érthetetlen, hogy miért jobb megfagyni, mint megsülni.
Odaérve be is szaladtunk az ügynökséghez, ahol egy rakat ember volt, kamerákkal, és mind ránk nézett. Óh, jó istenem, hova kerültem már megint?
Néhány kínos másodperc kezdődött, majd meguntam és a recepcióra léptem Lizzel, ami egy kicsit meg volt emelve az alap járólaphoz képest. A hely színvilága tetszett, élénk sárga és narancssárga volt minden. A pulton nagy csomó ajándékkosár sorakozott, tele mindennel, plusz egy tál cukorka. Egyből vettem belőle, miért hagytam volna ott?
A recepciós nő elmondta, hogy most épp valami interjú van, ezért nehéz lesz megközelíteni a liftet. Hát jó, nekem mindegy, csak haladjunk.
És hihetetlen, de itt nem az istenek lábtörlőjénél van az igazgatói szoba, hanem a második emeleten. Átverekedtük magunkat a kamerásokon, akik úgy néztek minket, mintha nem erről a világról jöttünk volna.
- És ezt mind azért, mert európaiak vagyunk. Gratulálok – mérgelődtem magyarul és a szemem forgattam, miközben a liftre vártunk. Még mindig nem szólalt meg senki és ez kezdett idegesíteni. Nem idegenek vagyunk! – Nincs jobb dolguk?! – kiáltottam angolul és néztem mérgesen a riporterekre, akik egyből a saját dolgukkal kezdtek foglalkozni. - Végre.
A lift kinyílt és a mögöttünk lévő ajtóból kiszaladt kb. tíz fiú, be a liftbe. Mi a franc? A riporterek egyből ugrottak egyet, mindenki elkezdett tolongani a lifthez a mikrofonjával és papírkájával, belökve engem és Lizt a srácok után. Valaki megnyomta a második emeleti gombot és az ajtó becsukódott mielőtt beszállhatott volna akármelyik agyhalott. Jobb is, szerintem kikapartam volna a szemét ott helyben.
- Ezek megőrültek! – kiáltottam fel a lift padlójáról, majd felnéztem és mindenki kerek szemekkel meredt rám.
