•Do it for Your Dream•

Első fejezet vége: 5. rész

Figyelmeztetés: Ebben a részben a főszereplő/Lara, a vastagon szedett részeket nem érti.:D Jó olvasást kívanok!

Koreai Hawaii

„[...] - Ezek megőrültek! – kiáltottam fel a lift padlójáról, majd felnéztem és mindenki kerek szemekkel meredt rám.”

  Ijesztő volt ez a helyzet. Mindenki csak nézett minket, mint a riporterek a váróban. Az egyik fiú észbe kapott és segített felkelni, mire megköszöntem neki. Érdekes, karakteres arca volt, szőke hajjal és nálam magasabb volt. Úgy látszott, senki nem akar megszólalni, mintha vártak volna valamire. Ezután ránéztem Lizre, aki a lift sarkában összehúzódva cikázott a fiúk közt szemével. Sokkos állapotban volt. Ma már harmadjára. Még valaki esetleg, aki miatt még talán el is ájul? – Liz, jól vagy? – léptem közelebb hozzá, anélkül, hogy bárkihez hozzá értem volna. Bár, ez igen nagy képtelenség, ugyanis több, mint tízen voltunk a liftben egyszerre. Az ajtó kinyitódott, és a riporter banda ismét be akart jutni közénk(fogalmam sincs, hogy értek fel nálunk hamarabb a másodikra). Valamelyik bandatag gyorsan észbekapott és megnyomta a tízes gombot majd indultunk is fel. Éljen. 

- Valami probléma van? – kérdezte egy másik fiú. Örülök, hogy legalább egy valaki képes volt megszólalni. – Klausztrofóbiás? Elnézést érte, a riporterek miatt ugrottunk be a liftbe. 

- Nem, nem beteg, csak agyilag, K-pop fan. Ez valami új drog - legyintettem, mire a srác elnevette magát. Eddig még senki nem nevetett a – szerintem – vicceimen. Mindenki beszólásnak és szemétségnek vette az ilyesfajta megnyilvánulásaimat. 

- Igen, ismerem. Ha a K-pop drog, akkor én vagyok a...dílerje – mutatott magára vigyorogva, miközben én is elnevettem magam. 

Ezzel a mozdulattal végignéztem rajta, és annyit mondhatok, hogy érdekes arca volt neki is. Ő is olyan fekete feltűnő ruhában volt, mint BimBam a JYP-nél, ráadásul a mosolya gyönyörű volt. – Chanyeol - hajolt meg, majd a kezét nyújtotta. 

- Lara. – Nem tudtam mi ez a meghajlás, de már annyiszor láttam, így én is ezt tettem, majd megfogtam a kezét és megráztam. Hülyén éreztem magam a meghajlás után. Ez valami nagyon idióta szokás.

- Még egyszer, ha lehet? 

- Lara – mondtam ki lassabban és elnevettem magam. – Ilyen nehéz kiejteni?

- Igen. Szokatlan. De szép – mosolygott. Ebben a pillanatban Liz megrántotta a kardigánom a derekamon, ezzel a figyelmemet ráirányítva. Ránéztem, de nem értettem mit akar, ahogy azt sem, hova lett a sokkos állapota, és(amit ennél is nehezebben fogtam fel), hogy a sikoltozós előadását hol hagyta. szemével köztem és Chanyeol között cikázott, de akkor sem értettem. 

- Alíz – hajolt meg ő is és nyújtotta a kezét. Aha, féltékenység. Chanyeol zavartan nézett hol rám, hol Lizre, de végül bemutatkozott ismét. 

A lift felért a tizedikre, ahol mind kiszálltunk. A többi bandatag végig csendben volt. Tán nem tudnak angolul? 

- Merre mentek? – kérdezte Chanyeol.

- Az igazgatóiba – válaszolt hevesen Liz, én pedig kicsit meghúztam a karját, hogy nyugalom. 

- Mi is, menjünk a másik liftbe – intett és beszálltunk. – Őhm, ismeritek a bandát? – nézett ránk, miután befurakodtunk mindannyian a liftbe és valaki megnyomta a kettes gombot. 

- Igen – vigyorgott Liz. Olyan furcsa volt lenézni Lizre, kisebb volt nálam, ezért Chanyeolnál végképp. 

- Hát, én nem – nevettem egy kicsit. Most először éreztem magam kínosan, amióta Koreába jöttünk, azért, mert nem ismerek egy fiúbandát. Wow. 

- Mi vagyunk az EXO – mutatott maga mögé, majd egy „We are one!” felkiáltással meghajoltak.

- Óh, a XIXO! – néztem Lizre nevetve, aki csak a szemét forgatta. Hihetetlen. Találkoztunk a XIXO-val. Chanyeol elég furán nézett rám ezután a megnyilvánulásom után. Ja, tényleg, ő nem ismeri a XIXO üdítőt.

- Mindegy – legyintettem, és láttam Chanyeol arcán, hogy ő is jobbnak látta ezt nem firtatni. A liftajtó kinyílt és mind kiszálltunk. A folyosó gyönyörű volt, ugyanaz a színvilág, mint a váróteremben, de valahogy mégis szebb. A fal tele festményekkel, tájképekkel, és sok-sok nagy virágmintával. De nem azzal a gyerek fajtával; ezek már konkrét festmények voltak.

- Mielőtt bemennénk, bemutatom a tagokat – álltunk meg az igazgatói ajtó előtt. – Sehun, Suho, Baekhyun, Chen, Kai, Yixing, Xiumin, D.O és jómagam – vigyorgott, mint egy kisgyerek. Azért ezt már könnyebb volt megjegyezni, mint a tizenkettőt.

- Örülök. Menjünk be – kopogtam be, majd benyitottam. Ez a szoba határozottan nagyobb és rendezettebb volt, mint a JYP-nél. Az ablak előtt volt a nagy íróasztal, körben az összes falat  könyvespolcok borították. Természetesen halandzsai könyvek, mert miért is ne. A vezető éppen az ablakon nézett ki, és a nagy üvegen látott minket elmosódottan visszatükröződni. 

- Oh Sehun – szólalt meg az igazgató -, tán nem felszedtél pár... – fordult felénk - ...európai hölgyet? – vigyorgott kacéran Sehunra. Hihetetlen, képes voltam megjegyezni egy tagot. Ő volt, aki segített felállni. 

- Nem, nem dehogy. Igazából fogalmam sincs, hogy kerültek ide. Chanyeol? – fordult Chanyeol felé, egy kis halandzsázás után. Jó lenne, ha értenék is valamit. Miért nem beszélnek angolul? Lizre néztem, aki mosolyát visszafojtva pásztázta a padlót; értett mindent. 

- Én sem tudom – nézett le rám. Hű. Valaki, aki magasabb nálam. Viszont én csak bámultam nagy szemeibe. Szóra nyitotta a száját, de Liz megelőzte:

- Az állásinterjúra jöttünk – intett egy picit Liz, hogy észre vegyék. Én a szemem forgattam, majd az igazgatóra néztem.

- Áh igen, az interjú. Bocsi lányok, elfelejtettem, sok a dolog a Comeback miatt. Gyorsan aláírjuk a papírokat és mehettek is. Előtte viszont beszélek a fiúkkal – nézett ránk bocsánatkérően, majd a fiúkhoz fordulva elkezdett koreaiul beszélni. Liz pedig az egésznek háttal állt, majd a fülét hegyezte. Hát persze, hogy értette. Aztán felsikoltott egyet örömében, mire mindenki felénk fordult. 

- Csak egy pók volt a kezén – rögtönöztem és eljátszottam, hogy lelököm Liz kezéről a „pókot”. Chanyeol felnevetett, tudta, hogy Liz érti amit beszélnek, és ezt viccesnek találta. Hát, szerintem ez annyira nem vicces. Mikor mindenki visszafordult, a Lizzel pont szemben álló srác tetőtől talpig végigmérte, majd egy „ez igen” fejvágás után ő is beszélt tovább. Hát szép, mit ne mondjak. Ha jól emlékszem, Kai volt. Pff. 

- Rendben – nézett ránk az öltönyös férfi, majd elköszönt a fiúktól(gondolom), akik tőlünk is. – Lee Sooman – mutatkozott be nem túl nagy lelkesedéssel. 

- Lara, ő pedig... 

- A papírok itt vannak, itt írjátok alá – tolta elénk, majd leült a bőrfotelbe és elkezdett telefonálni. – Ha van munka, szólni fogok, további szép napot – intett az ajtó fele és elfordult tőlünk, majd az ablakon kifele nézve magas hangon kezdett el beszélni. Lizzel csak elképedve álltunk az asztal mellett, ugyanis még csak azt se mondta, hogy üljünk le. Úgy tűnt, nem akar velünk többet foglalkozni, így aláírtuk a papírokat, és mikor kiléptünk, bevágtam az ajtót, mire Liz döbbenten nézett rám.

- Mi van? Egy férfi sem viselkedhet így velünk – sétáltam el mellette, majd beszálltam a liftbe, épp fent volt.

- Akkor sem csapkodjuk a főnökünkre az ajtót! Ez még az első nap sem volt! - nyomta meg a nullás gombot. 

- Ne rinyálj, siessünk a Pledishez, mert soha az életben nem érünk le a tengerre! – zártam le ennyivel a „vitát”.

  Leérve a földszintre, megint a riporterek elmegyógyintézetébe kerültünk. Mindenki odarohant hozzánk és az egész arcunk tele volt a mikrofonokkal, ráadásul a kamerák reflektora is a szemünkbe világított. A kezünkkel védtük magunkat és elindultunk – az akkor annak vélt – előre. Akármerre fordultunk, folyamatosan lökdöstek a riporterek, nyomták a rizsát halandzsaiul, amiből persze semmit nem értettünk. Vagyis, Liz lehet. A recepciónál már látni kezdtünk, a kamerások kitértek előlünk, csak éppen a foltokat láttuk mindenhol az erős fény miatt. A recepciós nő pedig sehol. Hát tök jó tényleg, egyedül maradtunk a vadállatokkal.

- Liz! Irány az ajtó! – fogtam meg a csuklóját és elkezdtem kifele húzni, mielőtt még elvesztem szem elől. Azonban az ajtónál nekinyomtak az üvegnek. És hát, Laránál betelt a pohár.

- Na idefigyeljen minden agyhalott! Két lépést mindenki hátrébb lép és megvárja amíg kimegyünk! – kiáltottam fel, mire mindenki megdermedt. Nem számítottak erre. Őszintén, én sem.

  Egy ideig még ugyanúgy az üvegnek voltunk nyomva, aztán mindenki tette, amit mondtam. Ekkor vettem észre egy ismerős arcot a háttérben. Chanyeol állt hátul, épp nevetett. Gondolom rajtam, hogy hogy kiakadtam. Nagyon vicces. A riporterek meg annyira hülyék voltak, hogy észre sem vették. Idióták. Inteni nem mertem Chanyeolnak, csak mosolyogtam, majd ki is léptünk, Chanyeol pedig egy intés után eltűnt a liftben. 

- Én ezt nem fogom bírni – tenyereltem a térdemre, ezzel is erőt gyűjtve magamnak. 

- Ez... – kezdett bele Liz. - ...Ez király volt! – sikoltott fel és tapsolt egy párat, néhány ugrással.

- Hallod! Te tényleg nem vagy normális – néztem rá elképedve. Hogy tud ennek örülni? 

- Mintha idolok lettünk volna! – ábrándozott.

- Ühüm, azok – legyintettem, majd fütyültem egyet, elkapva egy taxit. Most nem volt annyi ember az utcán, mint a JYPnél, így a morgás is kicsi volt, sajnos. Beugrottunk a taxiba és Liz egyből mondta is a címet, tele izgalommal. 

- Azért egy kicsit nyugi legyen Liz! 

- De áh, megyünk a Pledishez! – sikítozott hátul, mire a taxis bosszankodva nézett bele a visszapillantóba, én pedig Lizre, hogy hagyja abba. Az arckifejezésemet látva egyből befejezte a műsorozást. - És a fiúk arról beszéltek, hogy a Comebacken ki veszi le a pólóját. Chanyeol és Xiumin lesznek azok - vinnyogott tovább. Az oké, hogy ezt így értette. De én még a neveket se. Mi a fene? 
  A Pledis előtt még három dugóba kerültünk, ami érthető, hiszen az ebédidő kellős közepén voltunk. Az utcán mindenhol emberek rohangáltak óriási táskákkal, vagy anélkül, szinte mindenki fülén volt legalább egy eszköz, amin kommunikálni tudtak az ott éppen nem lévő emberekkel. De volt pár ember, akik inkább a kezeikre kulcsolódó ujjak tulajdonosaival foglalkoztak. Nem szeretem a párokat látni, mert mindig eszembe jut, hogy nekem ilyen nincs. Ez persze mind magamban hangzik el, mert én sem szeretem az önsajnáltatást. 

- Lara, megérkeztünk – szólt Liz, miután kiszállt az autóból, és én nem mentem utána.

- Ja persze, jövök – eszméltem fel, intettem a taxisnak és kiszálltam, mire egy fiatalos nő majdnem eltarolt. Még csak bocsánatot se kért. 

- Szép volt! – kiáltottam utána, de már el is tűnt a többi ember közt. Pedig az ember azt hinné, hogy ez Korea, itt kedvesebbek az emberek. 

  Liz után mentem, aki már nem bírt a bőrében maradni és már be is lépett az ajtón. Az ajtó mögött megcsapott egy illat...Mézeskalács? Augusztusban? 

- Liz! – szóltam neki, de ő már a lift előtt állt és várt. – Mi ez a mézeskalács illat? – álltam mellé.

- Néha szoktak sütni, van egy konyha, ott arra – mutatott a recepció melletti kétszárnyú ajtóra. Az ajtó díszítve volt mindenféle kék és halvány rózsaszín mütyürökkel, amikről, ha akartam volna se tudtam volna megmondani mik azok. Virágokra hasonlítottak. Ezenkívül a helység színei sem voltak mások, rózsaszín fotelek, üvegasztallal és kék fallal. A recepció pultja pedig üvegből volt, alatta CD-k, albumok sorakoztak, gondolom eladásra. Ami pedig még nagyon szembetűnő lehetett egy idegennek, az a sok növény volt. Mindenhol magas futónövények sorakoztak a falak mellett. Az SM-nél egy növényt se láttam, amit furcsáltam is. Bár megmagyaráz mindent Sooman modora, jobb is, hogy nem tart semmilyen élőlényt, tuti kipusztulna mellette.

- Te, Liz. Figyelj már – fordultam felé a liftben az államat vakargatva. – Honnan tudsz ennyi mindent a Plédesről? 

- Először is – kezdett el gesztikulálni. – Ez a hely Pledis, és nem Plédes. Másodszor pedig – váltott diplomatikus stílusra. Úgy látszik, ez fontosabb neki, mint gondoltam. – Odavagyok ezért a helyért, csakúgy, mint a Seventeenért. Hogy ne tudnék ennyi mindent? – Úgy nézett rám, mintha nem is ember lennék. 

- Oké, bocs, hogy kérdeztem. Meg ne egyél – „védekeztem” a kezemmel. Kiszálltunk a negyedik emeleten, majd a szemben lévő ajtón be is léptünk, egy halk kopogás után. Az ajtó mögött egy nagyon komor és kemény arcú emberrel találtuk szembe magunkat. Határozottnak és céltudatosnak tűnt, akinek az akarata mindig döntő. Tipikus vezető alkat. Viszont, amikor meglátott minket, mosoly terült el arcán, és egyből odasietett hozzánk bemutatkozni. Sokkal szimpatikusabb volt, mint a másik két igazgató, és ez megnyugtatott. 

- Foglaljanak helyet – intett Mr. Han a kék bőrszékek fele. Nem sokban különbözött ez az iroda sem Soomanétól, csak a színvilág volt más: ugyanaz, mint a váróban. Kezdem úgy gondolni, hogy minden ügynökség épületében ugyanaz a stílus uralkodik, de semmiképpen sem egyforma két cég megjelenése. – Szóval, először is örülök, hogy a mi cégünket is választották. Másodszor pedig nagyon sajnálom a történteket, biztos nehéz lehet új életet kezdeni egy idegen országban – nézett ránk sajnálóan, de nem a gúnyos fajtán, hanem az őszintén. Jól esett, hogy valaki végre a rossz oldalát is látja az egésznek. – Viszont jó hírrel tudok szolgálni, ugyanis Comeback következik az egyik bandánknál – Lizzel megnyugvóan néztünk egymásra. – Ami a feladatotok lesz, hogy a koncertek előtt, mind az idolokkal, mind a helyszínekkel rendben legyen minden. Néhányszor ti kapjátok majd, hogy leszervezzetek egy eseményt, de ez nem nagy dolog, menni fog, ebben biztos vagyok – küldött egy bátorító mosolyt felénk, miután előszedte a papírokat és elkezdte kitölteni. – Ámbár, mint minden munkában, itt is vannak szabályok. Szép és okos lányoknak tűntök, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmilyen jellegű probléma. Szóval, első és legfontosabb szabály: külsősöket semmilyen körülmények között nem hozunk be se koncertre, se fanmeetingre, bár ez szerintem egyértelmű – tolta elénk a papírt, miközben még továbbra is mosolygott. – Második: Az idolokhoz nem beszélünk, csak ha nagyon szükséges; nem fogdossuk őket, csak ha nagyon szükséges, ugyanis ez a stylist dolga. Harmadik: Bennfentes információk kiadása szigorúan tilos; ha valami kikerül a médiába, egy comebackről vagy egy  koncertről; akármiről, nagyon sok anyagi kárt tudtok okozni. Itt a szabályzat, és egy kis eligazítás az épülethez meg a rendszerünkhöz, ez biztos segít – adott egy újságot, aminek elején a Pledis épületének egy képe állt.

- Köszönünk mindent! Sokat segített – hálálkodott Liz, miután felébredt a kábulatból. Gondolom ott állt meg a feketelyuk az agyában, hogy „az idolokhoz nem szólunk és nem fogdossuk őket”. Hát, ez van. Én inkább csak örülök neki, hogy nem kell bájcsevely nyálgépékkel. Vagy akárkivel. 

- Mikor kezdünk? – tértem a lényegre. 

- A comeback két nap múlva lesz, így a promotálás utána három nappal, ami azt jelenti, hogy a comeback kijövetele után huszonnégy órával el kell kezdeni leszervezni a helyszíneket. Már sok embert beszerveztem, így a ti feladatotok annyi, hogy a helyszíneken az idoloknak meg legyen mindenük. Étel, ital, smink, ruha és még a szükséges dolgok.

- Rendben, akkor pontosabban öt nap múlva találkozunk itt? – kértem megerősítést Mr. Hantól.

- Igen, reggel fél hétkor. - Erre a mondatra félrenyeltem. Fél hét?! – Egy busz indul, ami az idolokat szállítja, egy pedig ami az operatőröket, stylistokat, és a szervezőket. A helyszínen mindent elmondanak majd, hogy mi hol van, aztán kezdetét veszi a műsor. Segítséget pedig a fő szervezőtől kérhettek, kedves, majd segíteni fog és belejöttök, higgyétek el! – Csak úgy áradt belőle a szó, plusz a mosolya is levakarhatatlan volt. Örülök, hogy lesz egy ilyen főnökünk. 

- Ennyi lenne az információ áradat? – nevettem fel egy picit, mire Mr. Han is velem nevetett, majd bólogatott. 

- Igen, ennyi lenne – állt fel. A papírokat a monológja alatt aláírtuk, így már indulhattunk is. Már úgy várom, hogy leérjünk a partra. Keresnem kell majd egy közelebbit, hogy a mindennapos stresszt kiheverjem.

  Mi is felálltunk, elköszöntünk és ki is léptünk az ajtón, majd be a liftbe.

- Legalább ez a férfi kedves. Az eddigiek nem igazán fordítottak ránk sokat az emberségükből – forgattam a szemem, miután megnyomtam a nullás gombot. 

- Mr. Hanról csak jó dolgokat mondanak. A Seventeen is jóban van vele. Itt jó dolgunk lesz – vigyorgott Liz, aztán elszomorodott miután kiléptünk a bejárati ajtón. 

- Na, mi van? – néztem rá nevetve.

- Nem találkoztunk a Seventeennel – pityergett. – Eddig minden ügynökségnél találkoztunk valakivel. 

- Én csak örülök, hogy nem kellett megint füldugót nyomnom a fülembe az áriád alatt – nevettem, mire Liz beleütött a felkaromba. – Au! 

- Ez van – vont vállat. – Na merre tovább?

- Lakás, összepakolunk és vonat vagy busz – villantottam meg az egész fogsorom, mire Liz szemforgatva elkezdett taxit vadászni. Na, meg a francokat. – Béna vagy – léptem le az út szélére és fütyültem egyet, mire egy taxi már mellettem is volt. Csoda, hogy Liznek még nem repült el a szeme a forgatásától. 

  A forgalom kezdett egy kicsit csökkenni, de így is két dugóba kerültünk. Szerintem ehhez hozzá kell most már szoknunk. A mi kis városunkat tíz perc alatt át lehet autózni, itt öt kilóméter fél óra, plusz a két-három dugó. 

- Mikor, hol és mit ebédelünk? Már eléggé éhes vagyok – kiáltott ki Liz a szobájából; éppen a kis pandás táskájába pakolta a fürdőcuccait. 

- Az tuti, hogy nem Coex Mallban – nevettem fel, mire Liz csak az ajtóba lépett és úgy nézett rám, mintha azt kérdezné „Most komolyan?”. Erre én még jobban nevettem.

- Jó, majd keresünk valami éttermet. De nyugi, most már nincs semmi felkavaró hírem. 

- Ezt nem hagyhattam ki, bocsi. - Liz legyintve visszalépett a szobájába, mire én is. Fürdőruhát, két törölközőt, naptejet, papucsot headsetet tettem el, és egy egyszerű nyári ruhát vettem fel. Majd a parton átöltözünk, bár nagyon utálok a parton öltözködni. Enni pedig majd veszünk valami péksüteményt(már ha itt van olyan), nem költünk a parton, mert ott mindig minden nagyon drága. Max. egy üdítőt, de többet nem.

- Megvagy Liz? – kezdtem el keresni a telefonomat a nappaliban. 

- Igen, indulhatunk.

- Oké, mivel menjünk akkor? – néztem rá, miután kilépett a szobából. 

- Általában busszal mennek a Sokchora. 

- Akkor gyerünk. Már két óra van – néztem a telefonom kijelzőjére, amin egy üzenetet is láttam, anyutól: „Valamit küldjek ki? Valamire szükségetek van?”. Jó, hogy ezt megkérdezte, mert pár dologra tényleg szükségünk van. Egyből tárcsáztam a számát, mire fel is vette. 

- Szia anyu – szóltam bele, mire Liz vállat rántva rám nézett, ezzel azt kérdezve: „Mi van?”. Legyintettem, és belépve a liftbe megnyomtam a nullás gombot. 

- Bezártál? – tátogtam el Lizre nézve, mire bólintott egyet. 

- Van egy listám. Sok mindenre szükségünk van. 

- Rendben – sóhajtott anyu.

- Amire nekem van szükségem, az a zsebpénzem, ami a ládámban van a polcomon. A párnám, Aloe Vera, a szendvics sütőnk, a kávéfőzőm, az összes ágyneműhuzatom, a lila pokrócom, a két táskám, három télikabátom, csizmáim, az őszi vászon Converse-ek, a maradék ruhám a szekrényből, fehérneműk a fiókomból, a tabletem, sminkek és arctisztítók a fürdőből. – Kis szünetet tartottam, míg elgondolkoztam. – Angol szótárak, tolltartóm, és az a három könyv ami az asztalom szélén van. Az olvasnivaló könyveim közül mindet kérem, de csak azt, ami a jobb oldalt van a szekrényen, azokat még nem olvastam. És valami alkohol tartalmú dolgot. Az is jól jön itt. Egyelőre ennyi, több nem jut eszembe. Leírtad? – Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy az autóm nem kerülhet ki, mert túl sok pénz. 

- Igen, megvan. Liz? – Odanyújtottam Liznek a telefont, miután lesétáltunk a lépcsőn és taxit kezdtem fogni. Természetesen, egyből horogra is akadt egy. Az idő gyönyörű volt, száz ágra sütött a nap, és Lizzel a fehér és sárga nyári ruhánkban is megsültünk. A taxiba beülve elmondtam a címet, miközben Liz nagyon magyarázta, hogy mi kell. Szerintem neki több dolog kell, mint nekem. 

   A legközelebbi buszmegálló fél órára volt(hát hogy is ne), a következő busz Sokchora pedig szintén fél óra múlva indult. Nyüzsögtek az emberek, alig volt szabad állóhely a váróban, nemhogy ülő. Mindenki telefonált, óriási hangzavar volt bent. Ami pedig nagyon fura volt számomra, hogy még mindig nem szoktam meg, hogy ennyivel másabb külsejű emberek vannak körülöttem. 

  Az út két és fél órás volt egy zsúfolt buszon, ahol Liz az ölemben ült, mert nem volt több hely( mondanom sem kell, hogy a lábam úgy elzsibbadt, hogy mikor felálltam, vissza is estem a székre), ráadásul egy kisfiú úgy gondolta, hogy nagyon vicces lenne egész út alatt a fülemet pöckölni. Nem látom, de biztos vörösben ég most. Az egészben viszont pozitívum, hogy viszonylag olcsón megússzuk az oda-vissza utat, és hogy volt a buszon légkondi. 

  Megnéztem a térképet mobilon, és szerinte a part fél kilóméter sétára van. 

- Akkor induljunk arra – mutattam bal oldali irányba, majd el is indultunk. Ha lehetséges, itt még melegebb volt, és kevesebb ember. Ahogy haladtunk előre, egyre többen libegtek laza nyári ruhában és fürdőcuccban az utcán, ebből is gondoltam, hogy nincs messze a part. Liz arckifejezése nem volt valami boldog, mint mondtam már, ő nem szereti ezeket a helyeket. 

- Na, nyugi már. Jó lesz. Úgyis imádod Koreát, legalább ezt is látod belőle, nem csak az idoljaidat – karoltam át a vállát séta közben.

- Jó persze, de tudod, hogy nem szeretek emberek előtt fürdőruhában lenni. Meg mindig leégek, ha napra megyek. 

- Tudom, de most rendesen lekenlek, hoztam naptejet is. Gondoltam mindenre – vigyorogtam rá, mire ő is halványan elmosolyodott. Nem sokkal később megláttuk a homokos partot, majd a vizet is. Rengeteg ember volt a parton, alig láttam szabad helyet. De a víz gyönyörű kék volt, és megcsillant, ahogy rásütött a nap.

- Hűh. Rengetegen vannak – csodálkozott rá Liz. 

- Igen, de nem baj, ugye? – néztem rá félve. 

- Hát... – nézett rám. – Kibírom – próbált nekem hazudni. 

- Ha nem megy, nem maradunk. Keresünk egy olyan részt, ahol kevesebben vannak, rendben? – fogtam meg a vállát és rámosolyogtam. 

- Köszönöm – nézett rám hálásan.

- Na, gyerünk. Nézzük meg, hogy a szikla mögött van-e valami – mutattam a part bal oldalán lévő nagy sziklára, ahova felcsapott a víz. Mielőtt elindultunk, felkerestünk a part mellett egy öltözőt és átvedlettünk. Furcsa mód, nem állt nagy sor a kabinoknál, pedig az ember azt gondolná, hogyha ennyien vannak a vízben, akkor az öltözőben is. Elindultunk a sziklák fele, de mivel még ma a fánkokon, és azon a péksütin kívül, amit a buszmegállóban vettünk, nem ettünk semmit, megálltunk egy gyorskajásnál, ahol én egy nagy hamburgert vettem(csak is azért, mert jó árban volt), Liz pedig valami koreai kaját, tele zöldséggel meg valamilyen hússal. Nagyon örült neki, de szerintem, csak bah.

  Kb. négyszáz méter séta a sziklás rész, és ahogy gondoltam, volt ott egy kisebb „öböl”, ahol senki sem fürdött, de a víz átlátható es nem túl mély. Kisebb mászás és küzdés a sziklával után lent is voltunk a parton és kipakoltunk. A nap tűzött, de a víz nagyon kellemes volt. A hullámok elvétve néha-néha megcsapják a sziklákat és a homokot, de különösebben nyugodt a tenger. Liz nagy vonakodva elment úszni, kicsit bentebb, mint ahol én voltam, de csak miután alaposan lekentem naptejjel. Én kifeküdtem a víz tetejére, és ahogy a fülemet ellepte a víz, minden hang elcsöndesült. Minden megszűnt számomra, csak a víz és én léteztünk. A pulzusomat hallgattam a fülemben, ami egyre csak lassabb lett. Teljes nyugodtság vette át a helyet az idegesség mellett. Az aggódás, a kétely, a bizonytalanság most egy pillanatra eltűnt és teljesen biztos voltam abban, hogy erős vagyok és képes vagyok ezt az egészet végig csinálni, hiszen muszáj. Nem vagyok gyenge, menni fog. Viszont dupla felelősség nyomja a vállam, mert Lizre is nekem kell figyelnem. Nélkülem, neki se menne ez. Csak azért érzi magát olyan jól, mert tudja, hogy én itt vagyok neki. Mindig is itt voltam, és itt is leszek. Csak győzzem energiával.

  Nagy gondolkozásomból egy sikoltás keltett fel, mire egyből taposni kezdtem a vizet és a part fele tekintettem. Esküszöm, azt hittem, hogy megbolondultam.

- Ezt nem hiszem el! – csaptam homlokon magam.

- Lara, itt a Seventeen! – vigyorgott Liz és kirohant a vízből a partra, mire az összes fiú szájtátva őt nézte. Hát hogy is ne nézték volna, egy szál fürdőruha volt rajta. 

- Erre mennyi esély volt?! – akadtam ki teljesen, majd elkezdtem kiúszni a partra.