Kezdetek Koreában
"[...]Egyből odarohantam és lekevertem két pofont a srácnak, mire ő elengedte Lizt, mi pedig kirohantunk a szórakozóhelyről."
Őszintén? Meg sem lepődöm, hogy képtelenek vagyunk balhé nélkül elmenni bárhová.
- Ezek is csak mi lehetünk! - fogtam a fejem a padka szélén járkálva fel, s alá.
- Sajnálom, Lara.
- Van is mit - vágtam vissza, aztán láttam, hogy Liz kidől a jéghideg betonlépcsőre. - Ne feküdj már ki a piszkos kőre! - Leültem mellé és az ölembe vettem a fejét.
- De olyan kényelmes - kuncogott fel. - Meg szédülök egy icipicit. - Gondolom, most hat az utolsó ital.
Miután kijöttünk a szórakozóhelyről, sprinteltünk vagy két utcányit, ráadásul azt se néztük, hogy merre, így ismét fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, és miért is lenne bárki az utcán éjfélkor, ugye? Ebből következik az, hogy ismét kell egy taxi. Kezdem úgy érezni, hogy gúnyolódik velem Szöul. Még jó, hogy le lett mentve a taxicég száma.
A térképen megnéztem, hogy hol a fenében vagyunk, és hogy mennyire vagyunk távol a lakásunktól. Kb. fél órára, és mikor beszenvedtem Lizt az autóba, kiderült, hogy nekem kell majd elmondani a címünket, ugyanis Liz elaludt. Hát csodás, de tényleg. Végül megmutattam a telefonomon a címet, mert én ezt ugyan biztos nem tudom kimondani. Aztán vettem észre, hogy ez az a taxis, aki kidobott minket az utcára. Csak én érzem a helyzet iróniáját?
Amíg oda nem értünk, azon agyaltam, hogy hogy fogom Lizt felvinni a liftig. Kirángattam az autóból és a vállamra dobtam a karját, hogy ne essen pofára a betonon, majd az épületet kezdtem bámulni, a lépcsővel együtt, ami mintha rajtam nevetett volna. Nem volt elég, hogy ittas állapotban voltam még én is, de Lizt is magamon kellett cipelnem.
- Hát ti mit csináltok ilyen későn itt? - Először frászt kaptam, hogy ki szólít le az utcán éjfélkor, aztán elgondolkoztam és rájöttem, hogy egy ember van, aki tud magyarul jelen ismeretségi körünkben, az országon belül.
- Liz meg az alkohol két külön világ - fordultam Maja felé nem is törődve a kérdésével, és tulajdonképpen segítséget kérve. Maja elkerekedett szemmel meredt Lizre, akit alig tudtam megtartani a vállamon egy kézzel és egyből ő is megfogta a másik kezét.
- Ez még is hogyan történt? - nyöszörögte el, miközben alig tudta Lizt a vállán tartani, ugyanis konkrétan vonszoltuk magunk után. A liftbe léptünk, egymásra néztünk és azon filóztunk, hogy ki nyomja meg a gombot. Végül én nyomtam meg, így Liz kicsit meglendült lefele.
- Bulizni voltunk. Nem is tudom, hogy ivott ennyit. Velem csak kettőt ivott meg. - Tényleg ezen kezdtem el agyalni. Még is honnan szerzett magának még inni? Dühösből aggódóba váltottam át; de Liz nem olyan hülye, hogy idegentől fogadjon el italt, vagy csak úgy ott hagyja a poharát a pulton és később igyon belőle.
Konkrétan levágtuk Lizt az ágyára, aki így kihasalt és a két lába lelógott az ágy egyik sarkánál. Kellett neki annyit inni. Aztán leesett! Nála is volt pénz, ezért ivott ennyit! Hatalmas kő esett le a szívemről. De erről még majd elbeszélgetek vele.
- Én aztán nem igazítom meg, örülök, hogy sikerült felhozni - emelte fel két kezét Maja, és kiment a konyhába. Őszintén, nekem sem volt kedvem Lizt még egyszer megemelni, így csak betakartam, tettem a feje alá egy párnát és rácsuktam az ajtót.
A konyhában Maja elővett két bögrét és csinált bekavarós kávét. Kicsit furcsa volt, hogy Maja ennyire otthonosan érzi magát nálunk.
- Na, elmondod mi történt? - ült le mellém a konyhapulthoz és odaadta a bögrém. Forró.
- Ja. Liz nem tudja hol a határ. - Elkezdtem legyezni a nyelvem, ugyanis én hülye belekortyoltam így.
- Nem erre gondoltam. Alapból, miért mentetek el és miért vagy ilyen kedvetlen?
- Mindenkinek érzelem kitörése van most?! - néztem értetlenül Majára, aki ugyanígy nézett vissza rám. - Kellett egy kis kikapcsolódás, ennyi. Csak holnap után megyünk dolgozni, így nem tudtunk mit csinálni. Nem vagyok kedvetlen és Liznek meg bűntudata van. - Nem kérdezte Maja, hogy miért. Pontosan tudja az okát.
- És... - tért át egy másik témára és felfelé gördült a szája. - ...történt valami érdekes azon a bulin? - kortyolt bele a kávéjába, továbbra is rám nézve. Egyből beugrott a fiú, akihez nem tudtam odamenni Liz miatt.
- Hát... - mosolyodtam el és a bögrémet kezdtem piszkálni, mintha valami érdekes lenne rajta. Elmeséltem az egész estét Majának, elejétől a végéig. Nem tudom, hogy azért mert magyar, vagy azért, mert ő az egyetlen ismerősünk itt, de benne is megbízom. Lizt rá is simán rá tudnám bízni, csakúgy, mint Joshuára.
- Mekkora faszkalap. - Kissé meglepődtem ezen a kijelentésén, amit Liz perverz "támadójára" értett. Nem tud már annyira magyarul, de a káromkodás megy még.
- Az - értettem egyet mosolyogva.
- Sajnálom azt a fiút. Bár, ki tudja, hogy találkozol-e még vele - nézett rám cinkosan. Ettől a gondolattól összerándult a gyomrom, aztán el is engedett, mert képtelenség, hogy egy ekkora városban összefussak megint ugyanazzal az emberrel.
- És te mit csináltál ilyen későn egy ekkora városban? - váltottam gyorsan témát. Maja felugrott a székéről és a táskájához rohant, aztán egy halom DVD-t hozott oda hozzám. Tele volt olyan filmekkel, amiket már láttam, de nem baj.
- Koreai a szinkron, de tehetünk alá angol feliratot, ha gondolod - mosolyogott rám. Bólintottam, elmentem átöltözni pizsibe; Maja is átment magához és visszajött filmezni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy épkézláb mondatot megértettem a szinkronból, de meglepő módon, néhány szó megmaradt. Bah. Nem akarom ezt a nyelvet is tudni. Soha nem akartam ezekkel a nyelvekkel foglalkozni, erre tessék.
Nem tudom mikor, de elaludtunk az egyik filmen a kanapén fekve, és tizenegykor keltünk. Szerintem fel sem ébredtem volna, ha nem vagyok farkaséhes.
Csináltam magamnak kávét, majd előszedtem a tegnapi ebédet és elkezdtem megmelegíteni. Megterítettem három főre, de véletlen túl hangosan tettem le az egyik tányért a márvány pultra és Maja felébredt.
- Jó reggelt - törölgette a szemét és leült egy bárszékre. - Hány óra van?
- Egészen pontosan fél tizenkettő. - Kimértem a leveseket és szedtem elő evőeszközt.
- Hogy mennyi?! - Majának egyből felpattant a szeme és hipergyorsasággal kezdte el összeszedni a cuccát.
- Na, mi van kengyelfutó gyalogkakukk lettél? Ki a farkas? Én? - nevettem fel.
- Délre munkába kell mennem. Köszönöm az ebédet, aranyos tőled, de majd eszek útközben. Szia. - Odasietett hozzám a cuccaival a kezében, legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra és el is tűnt, mintha itt se lett volna. Egy pillanatig ledermedve álltam, hiszen alig ismerjük még egymást, de aztán gondoltam ez itt szokás, így ráhagytam.
Liz még egy órakor is aludt, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal ebédelés után, úgyhogy elmentem futni. Rövidnadrágot és egy fehér pólót vettem fel; már láttam futó embereket az utcán hasonlóban, nem hiszem, hogy nagy feltűnést keltenék. Google térkép és headset a kézbe és indulás.
Mióta kijöttünk, egyszer sem voltam futni, amit nagyon bánok, mert lételemem a futás, csakúgy, mint a tenger. Megnyugtat, lefáraszt és serkenti a vérkeringést, plusz kondiban tart. Viszont, amit utálok, ha időre kell futni. Annak semmi értelme, hiába mondják, hogy a saját tempónkban fussunk. Az csak az elvárt tempó lesz, nem az, ami a sajátunk. De ha azt nézzük, hogy hány kilómétert tudunk lefutni egyhuzamban, vagy hány kilómétert bír el a szervezetünk, már több haszna van.
Kint ismét fülledt meleg volt és a járókelők sem könnyítették meg a légzésemet. Fogalmam sincs, hogy kerülhettünk egy ilyen forgalmas utcára, és hogy hogy lyukadhatunk ki mindig a kihalt utcákon. Szlalomozva kezdtem futni az emberek közt a térképet figyelve, és észrevettem egy kisebb parkot pár kilóméterre tőlem; azt tűztem ki célul.
Mire odaértem totál kifulladtam, kicsit kimerítő a térképet is figyelni, meg az embereket, meg hogy a légzésem is jó maradjon. Nagyon tűzött a nap, így hamar kimelegedtem és nehezebben futottam le a távot, amit terveztem. A következő saroknál, ahol befordultam, megláttam a drága Coex Mall épületét. Szép emlékek törtek fel bennem, ugyanakkor elnevettem magam, hogy a sors megint kicseszett velem.
Elfutottam az egyik parkhoz, amiről kiderült, hogy van még egy ugyanolyan. Az elsőnél megálltam, és be akartam menni, de ki volt írva, hogy mennyibe kerül, meg hogy mikor van nyitva. Ez nem egy egyszerű park, már névileg sem. Az egyik Samseong Parkként volt feltűntetve a bejáraton.
Visszafele ugyanúgy a térképet nézve mentem, mert túlságosan egyformák voltak az épületek és a táblák, de lehet, hogy idővel majd megjegyzem az útvonalat. Nem szeretek több útvonalon futni, mert akkor mindig figyelni kell, hogy merre megyek, vagy a térképet, hogy tudjam, merre van az előre.
Lizt már ébren találtam, épp elmosta a tányérokat, én pedig gyorsan ittam két kis üveg vizet, mert annyi eszem nem volt, hogy vigyek magammal.
- Merre voltál? - kérdezte higgadtan, de én tudtam, hogy aggódott. Elfelejtettem cetlit kitenni neki.
- Futni voltam. Elfelejtettem szólni, bocsi - indultam meg a fürdőbe. Gyors letusoltam, mert nagyon leizzadtam - tényleg nagy a hőség -, aztán hallottam meg a telefonomat csörögni a nappaliban. Törölközőt csavartam magamra és szaladtam is ki érte.
- A cuccaitok megérkeztek - szólt bele anyu köszönés nélkül és kedvetlenül. - Egy óra és ott lesz a kiszállító.
- Oké. Figyelj, most már majd Skype-oljunk, mert így nagyon sok lesz.
- Rendben, majd az öcséd megcsinálja, Úgyis ért hozzá - nevetett fel erőltetetten.
- Egyébként...Boldogulsz? - kérdeztem félve.
- Megvagyok. Az öcséd sokat segít itthon, és néha a szomszéd is átjön, ha olyanról van szó. - Egy kicsit megnyugodtam, hogy van valaki aki segít neki rendbe tartani a házat.
- Ennek örülök. És te? Meg vagy? - Mindig is nehéz volt mindkettőnknek, ha távol kerültünk egymástól. Megmagyarázhatatlan és ritka egy ilyen anya-lánya kapcsolat, de nem is kívánhatnék jobbat. Sok mindenen átsegített engem, és én is őt. Most pedig...Ismét távol vagyunk egymástól, és ismét nehéz egymás nélkül. Már most hiányoznak azok a délutáni órák, amit azzal töltöttünk el, hogy megbeszéljük az az napi történéseket.
- Persze. - Hallottam a hangján, hogy hazudott. - Késő van már kislányom, jó éjt! Majd beszélünk! - tette le a telefont, mielőtt bármit is reagálhattam volna. Megdörzsöltem a szemem és vettem egy mély levegőt, aztán Liz szólalt meg mögöttem:
- Jól vagy? - kérdezte halkan az ajtajában állva egy szál hálóingben és fürdőruhában. Az egy dolog, hogy meleg van, de ennyire szerintem nincs, főleg, hogy légkondink is van.
- Ez az érzelmek hete lesz - sóhajtottam fel az ablak fele beszélve, majd Liz felé fordultam. - Tudod, ezt én is kérdezhetném tőled - néztem rá számonkérően. Meg se beszéltük még a tegnap estét. - Még is hogy gondoltad a tegnap estét? Egyáltalán normális vagy?! Mihez kezdtél volna, ha éppen nem vagyok jó helyen abban a pillanatban, mikor kiabálsz?! Mihez kezdtem volna én?! Nekem is ugyanannyi jogom van aggódni érted, mint neked értem! - emelkedett a hangon, mire Liz a padlót kezdte pásztázni szemével és nem szólt semmit. Tudta, hogy igazam van. - Többet nem vehetsz egyedül inni, nálam lesz a pénz és tőlem kérsz. Plusz nem fogadsz el idegentől! - Kemény vagyok vele, de nem tehetem ki ennek a veszélynek. Ez csak újabb stressz forrás lenne, ami egyáltalán nem jönne jól jelen helyzetben, főleg nem Krisznek vagy Ancsának. Bólintott, majd bement a szobájába és magára csukta az ajtót.
Amíg ide nem értek a szállítósok, felöltöztem és neki láttam vércukorszintem kiakasztásának. Megettem négy Nutellás kalácsot, majd egy Mars csokit és végezetül Pepsit ittam, de vagy fél litert. Mióta kijöttünk, egyikből sem kaptam meg a napi adagom - valahogy mindig elmaradt -, és már nagyon hiányzott. Egyébként, soha nincs bajom ettől a rengeteg szénhidráttól; tavaly például, Mikulás környékén, három nap alatt megettem három nagy tábla Oreós Milkát és semmi bajom nem volt. Liz pedig azóta elnevezett Duracell nyuszinak.
Vittem be Liznek egy Aspirint - látszott rajta, hogy fáj a feje -, meg vagy két liter vizet, miután rájöttem, hogy itt iható a csapvíz. Mentségemre szóljon, én még csak a Balkánon voltam külföldön, ahol tilos a csapból inni.
Csöngött a kaputelefon, aztán rászóltam Lizre, hogy legalább egy nadrágot vegyen fel, amíg felpakolunk, majd siettünk is le. Egy óriási teherautó állt a forgalmas utcán, mellette öt rakodómunkással. Fáradtak és izzadtak voltak, valószínű, sok mindent kipakoltak már ma, és az autó méretét nézve, fognak is még.
A cuccaink be voltak dobozolva, és nem tűntek valami könnyűnek, de a fiúk a nagyrészét felvitték helyettünk. Megköszöntem nekik, majd ott maradtunk a dobozoktól ki nem látszó lakással. Én a konyhával kezdtem, Liz pedig a szobákkal, majd folytattuk a nappalival és a fürdővel. Kb. három óra múlva kész is voltunk, csak néhány ruha volt még a nappaliban, aminek neki is ültünk.
- Végre megkaptam a pokrócom - öleltem magamhoz a puha, sötét lila takaróm, mint egy kisgyerek.
- Nem tudsz meg lenni anélkül a vacak nélkül - forgatta a szemét, miközben az egyik ruháját hajtotta össze.
- Te meg ne szólalj a dülledt szemű kenguruddal! - böktem rá fenyegetően.
- Az egy nyúl! - nézett rám vérig sértettem és ő is a kezébe kapta azt a dögöt. - És nem is dülledt a szeme!
- Hát akkor mi a fenéért nagyobb a szeme, mint az orra? - utaltam arra a barna szőrű, rózsaszín szemű szörnyre.
- Mert ez ilyen és kész - húzta ki magát hercegnősen. Nagyon ijesztő, amikor felém van fordítva. Régen, mikor Liznél aludtam, mindig engem bámult a komódról és soha nem tudtam rendesen aludni. Gondoltam, végre megszabadulok tőle, erre tessék, Ancsa kiküldte neki.
Miután végleg kipakoltunk - meg el -, végig gondoltam, hogy mink van, és nagyon boldog lettem. Végre van kávéfőzőnk, fürdőcuccaink, ruháink télire, ágyneműink, konyhai eszközök, laptopunk, a könyveim, cipőink és anyu gondolt a kajára is: küldött ki instant kajaporokat és receptes könyveket, ha véletlen szükség lenne rá.
- Beszéltem Krisszel - szólalt meg Liz a konyhaszigeten ülve és a frászt hozva rám, ugyanis nem vettem észre, hogy idejött; aztán pedig ideges lettem, amint felfogtam, hogy mit mondott.
- Mit szólt? - fordultam felé félve és a konyhapultra támaszkodtam.
- A telefonban egész nyugodt volt, csak otthon nem. Anyu szerint felborította a székét, amikor megtudott mindent - közölte teljesen közömbösen, majd beállt segíteni a szendvicsek készítésében. Aki nem ismeri Kriszt, az inkább túlzásnak tartaná ezt a fajta reakciót, mint normálisnak. De mi ismerjük, és inkább sajnáljuk ezért. Huszonnégy éves korára sok mindenen átment, amin Liz már nem, és félti a húgát, hogy neki ne kelljen hasonlóban szenvednie, habár ennek nagyrésze már képtelenség.
- Ki akart jönni - adta át Liz a következő infót. Nem szívesen beszél ezekről, de ha igen, akkor is nehezen. A családi dolgaik nagyon titkosak voltak mindig is.
- Még csak az hiányozna. Annál több időt kéne itt töltenünk. - Ha Krisz kijönne, többet kéne keresnünk és csak akkor hagyhatnánk el a lakást, ha dolgozni mennénk.
- Ezt ő is belátta, így maradt otthon. De tudod, hogy valahogy akkor is ki akar majd jönni. - Nagyot sóhajtott, majd késsel és kenyérrel a kezében a konyhapultra támaszkodott és lecsukta a szemét. Mögé léptem és átkaroltam hátulról, olyan erősen, amiből éreznie kellett volna, hogy mellette vagyok és segítek neki. - Óriási galibát csináltam - csóválta meg a fejét. Én viszont nem mondtam semmit, hiszen csak egyet érteni tudtam volna.
Este nyolc óra fele eszembe jutott, hogy két nap múlva dolgozni megyünk, így elővettem a katalógust és áttanulmányoztam. Igazából, ami lényeges infó volt számomra, az az, hogy milyen bandák vannak és, hogy hányan; mivel valójában még azt se tudjuk, hogy kikkel fogunk dolgozni. Ezt valahogy kihagyta Mr. Han.
Szombat reggel, természetesen, hozzánk híven késésben voltunk.
- Liz, hova tetted tegnap a bőrkabátomat? - kiáltottam át a fürdőbe a szekrényem előtt állva egy szál fehérneműben.
- Az a tiéd? Azt hittem anyu vette. Nálam van - kiáltott vissza kicsit túl hangosan.
- Mi az, hogy azt hitted, hogy a tiéd? Mióta hordasz ilyen ruhákat? - kérdeztem, miközben átléptem az ő szobájába és előszedtem a ruhám.
- Mit tudom én. Tudod, hogy anyu mindig vesz valamit. - Ebben viszont igaza volt. Liz stílusának a tökéletes ellentétét tudta mindig megvenni Ancsa. Ebből következett az, hogy azokat a ruhákat mindig nekem adták el, így tulajdonképpen alig jártam boltokba.
Kontyba kötöttem a hajam, mert nem akartam, hogy az arcomba lógjon egész nap, meg a nyakamra tapadjon ebben a melegben - már korán reggel lehetett érezni, hogy ma sem lesz hűvösebb, mint tegnap, sőt -; majd egy natúr sminket tettem fel, hisz mégis csak munkába megyünk.
Aztán néztem rá az órámra.
- Liz, ha most azonnal nem kezded el elpakolni a cuccaid, elkésünk az első napunkról! - mentem be a szobájába, ahol épp a cipőjét vette. Ő is magas sarkú mellett döntött, egy egyszerű arany színű kosztümmel és farmernadrággal.
- Megyek már! – legyintett hisztisen.
- Remélem nem hagyunk itthon semmit a rohanás miatt – sóhajtottam fel és kimentem a konyhába, hogy gyorsan összedobjak néhány szendvicset.
Aztán ismét ránéztem az órára.
- Liz, most azonnal indulunk! – kiáltottam a szendvicses zacskóval a számban - amit a gyors pakolás miatt kaptam be -, és a hozzávalókkal a kezemben. Nos, igen: tipikus én, tipikusan késésben, korán reggel.
És egy tipikus katasztrofális reggelen biztos nem maradhat el a pénzpazarlás.
- Kitaláltad már, hogy mi legyen? – szállt be Liz a taxiba. Nem válaszoltam, mert egyszerűen nem tudtam, így csak a hátát bámultam. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Mi az hogy ÉN kitaláltam-e valamit?! Neki is ugyanannyi lenne megoldást találni a taxi problémánkra, mint nekem! Ráadásul, én sem tudhatok mindent!
Éppen akkor értünk a Pledis elé, amikor a buszokba szálltak be a stylistok, operatőrök, a kellékesek és sminkesek. Feltűnés nélkül beálltunk mögéjük és felsiettünk a kis szürke busz leghátuljába. Vagy ötvenen voltak még rajtunk kívül a buszon, de nem igazán foglalkoztak velünk. Aztán szólalt meg a hangszóró a fejünk felett. A nő a dobhártyámba szúrt tűt éles hangjával, amitől ijedtemben ugrottam egyet a helyemen:
- Han Lee?!
- Ha ő a fő menedzser, fel fogom találni, hogy hogyan öljem meg magam egy jegyzettartóval – néztem komolyan Lizre.
- Segítek – vágta rá egyből. Ezután az összes többi ember nevét bemondta a nő ugyanolyan hangsúllyal, amire egy kiáltás volt a válasz. Névsorolvasás.
- Laja és Alez?! – Valószínű ekkor kaptam a legnagyobb frászt. Először mindketten lefagytunk, aztán én kapcsoltam először és elkiáltottam magam – mint az előttem szólók tömkelege -, ezzel az összes szempárt magunkra tapasztva.
- Szóval ez lesz a koreai nevünk – tűnődött el Liz, majd bólogattam.
Az elmúlt háromnegyed órában csak és kizárólag kiszabadulni akartam a buszból. Nem volt olyan pillanat – felkiáltásom révén –, hogy ne bámultak volna néhányan minket, ismét csak azért, mert európaiak vagyunk. Igaz, az öltözködésünk is más volt – élénkebben és választékosabban öltöztünk fel, mint azok a nők, akiket hátul láttunk –, de ha csak ezzel lett volna baj, akkor azt az első tíz percben letudtuk volna. Ezért történt az, hogy az elsők közt szálltam le a buszról, Lizt is hátrahagyva. Amint leléptem a busz lépcsőjéről, megcsapott a benzin és olaj szag, és egy pillanatra otthon éreztem magam. Szeretem ezt az illatot már kiskorom óta, amikor anyuékkal utaztunk külföldre. Az illatokhoz hozzácsapódott a sötét és hűvös levegő, ami azért volt, mert a parkoló mélyében álltunk meg, ahova nem ér be a napfény. Ez pedig a hosszú, éjszakai autóutakat juttatta eszembe.
Elméletem megdőlt, mikor a leszálló embereket figyeltem az aréna VIP-parkolójában. Azok a nők, akik elöl ültek, sokkal fiatalabbak voltak, mint akik hátul, és hasonlóan öltözködtek, mint mi. Velük kapcsolatban az első információm a folyamatos vihogás és nevetés volt. Talán kicsit túl tinédzseresek voltak; hasonlítottak a régi évfolyamtársaimra, akikkel eleinte Liz is jóban volt. Általában az ilyen emberekkel nem érzek szimpátiát, ahogy általánosban sem, ott ők sem bírtak engem és én sem őket.
Miután mindenki leszállt, a főmenedzser – természetesen – halandzsaiul kezdett a parkolóban beszélni. Hangja érdes és hangos volt, csak úgy visszhangzott a parkolóban. Külső stílusa sem sokban különbözött hangjáétól – egy takarónak tűnő kardigán volt rajta, lógós farmernadrág és póló. Nem passzolt össze az öltözék, de a színvilága illett beszédstílusához. A többiekhez mérten nem lehetett több, mint huszonnyolc, de sokkal idősebbnek tűnt.
A fiatal vihogó lányok – inkább így hívnám őket – egy csoportban álltak és folyamatosan beszéltek. Néha az egyik lány odafigyelt egy kicsit, de utána sugdolództak tovább. Külsőjük tökéletesen illett személyiségükhöz, na meg egymáshoz is. Ugyanaz a fekete egyenesre vasalt frufrus haj, fekete kontaktlencsével és tusvonallal; halvány rózsaszín és kék kardigánok, cipők, táskák és pólók, csak a farmer rövidnadrág volt más.
Már most idegesítenek.
A férfiak, akik – vélhetően – operatőrök voltak, síri csöndben hallgattak mindent. Nem néztek se a vihogó lányokra, se ránk, pedig a buszon elég sokat bámultak. Így, hogy csöndben vannak, az ember észre se venné őket; még az öltözékük is egyhangú volt: short és póló, jelentéktelen színekben.
- Ti ketten! – bökött hirtelen felénk a fő menedzser ujjával, amitől egy kicsit ismét megijedtem. – Én adok nektek feladatot, a többiekkel nem kell foglalkoznotok. A szabályokat tudjátok, jó munkát! – intett egyet és elindult a nagy bejárat fele, majd utána a csődület is. Gyorsan felfogtuk, amit mondott, és mi is mentünk be a fotocellás üvegajtón.
Az első két órában az előkészületeket figyeltem Lizzel, ami így első ránézésre nem semmi. Sürög forog mindenki a backstage-ben és a színpad körül, tervezik a programot, állítják a kamerákat, pedig a koncert csak délután kettőkor lesz.
- Azt mondta, hogy a banda csak délben jön a főpróbára – mutatott Liz a menedzserre, aki épp nagyon magyarázott valamit az egyik vihogó lánynak a színpadon. Bólintottam, majd meguntam az ülést és elmentem a backstage-en keresztül az öltözőbe kávéért. Az összes cuccunk ide volt lepakolva, tulajdonképpen minden ide volt behányva, kivéve a kamerás dolgok. Kétoldalt a fal mellett vagy húsz szék volt ugyanennyi kivilágított tükör előtt, az asztalon pedig mindenféle smink és hajformáló eszköz. Szemben egy másik ajtó állt - ami a ruhatár lett volna -, ebből szintén nyílt egy ajtó, ahol az igazi öltöző volt. És aminek nagyon megörültem, hogy itt hordanak magukkal kávéfőzőt, így nem kell a kavaróssal meg a gépessel szórakozni. Csak be van osztva, hogy melyik héten ki hoz kávét.
- Meg fogok őrülni, ha négy hónapon keresztül ezt kell csinálnunk – lépett be Liz és nekidőlt az ajtónak a térdére támaszkodva.
- Nézd a jó oldalát – mosolyogtam rá. – Sok bandával találkozhatsz és hallgathatod őket. Pl. a XIXO – vigyorogtam tovább.
- Ez igaz de aj – sóhajtott fel. – Még csak hozzájuk se szólhatok – nyavalygott tovább, én pedig hangosan felnevettem.
- Na, az tényleg nagy csata lesz neked! – mentem el nevetve a csúnyán rám néző Liz mellett. Nem tudtam továbbra sem mit kezdeni magammal, így visszaültem a nézőtér egyik ideiglenesen felállított székére és figyeltem az embereket.
- Laja! Jöjjön ide! – Ez a nő egyre jobban megijeszt. Felálltam, felhajtottam a kávém és a színpadhoz siettem.
- Tessék?
- Fogja ezt a jegyzettömböt és írja össze, hogy minden meg van-e az öltözőben! És hozzon egy kávét! – rikácsolta el majd a kezembe nyomta azt a rakás papírt és el is rohant a színfalak mögé. Tovább rikácsolni. Az ember azt hinné, hogy angolul élesebb hangja van. De nem. Hihetetlen, de lágyabb más nyelven.
Az öltözőben nem találtam Lizt, így fogalmam sem volt, hogy hol van, de nem aggódtam, mert innen nem mehet messzire. Esküszöm, olyan, mint egy kisgyerek, akire vigyázni kell. Összesen négy oldalnyi kipipálni valóm volt, aminek egyből neki is estem.
Egy órával – és egy rakás mindenfajta sminkkel – később visszasiettem a nőhöz – akinek már megint nem tudom a nevét – és a kezébe nyomtam a jegyzettömbjét.
- A banda egy óra múlva érkezik, rendeljünk ebédet! – fütyült a nő a többieknek, akik egyből eldobtak mindent és leültek a kupis, egyhangú backstage székeibe. Mindenkin az látszott, hogy nagyon fáradt; még a sugdolódzó lányokon is, akiket amúgy szinte egész végig sehol sem láttam. Ahogyan egy órája már Lizt sem. Ideges lettem, hogy hova a fenébe tűnt, így tárcsáztam a telefonját. Hála a jó égnek felvette:
- Igen?
- Mi az hogy igen?! Hol a fenében vagy?! – „kiabáltam” suttogva.
- Az öltözőben – válaszolt tök egyszerűen.
- Azt kétlem! Nem találtalak ott!
- Nem! Az öltözőben, de a ruhatárban – beszélt tovább nyugodt hangon, aztán hallottam hogy valami leesik a vonal másik végén.
- Mi a fészkes fenét csinálsz ott?! Mi esett le?! – akadtam ki teljesen és elindultam az öltöző fele.
- Miért csinálod mindig ezt? – fogtam a fejem az ajtófélfának támaszkodva. Liz előttem egy kantáros fekete nadrágban állt, és olyan vörös bőrdzsekiben, mint egy női rúzs. A vigyorról az arcán meg ne is beszéljünk.
- Már Instán is fent van – billentgette a fejét úgy, mintha ezzel amúgy egyéb problémánk nem is adódhatna, azon kívül, hogy nem érkezik rá elég lájk.
- Te megvesztél?! – kiáltottam fel, majd gyorsan becsuktam az ajtót magam mögött. – Azonnal szedd le!
- Dehogy szedem! – sértődött meg.
- Liz, borzasztó nagy bajba keveredhetünk! – emeltem a hangom és szigorúan néztem rá, de túlságosan makacs és öntörvényű ahhoz, hogy magától leszedje. Aztán eszembe jutott, hogy minden jelszavát tudom, így le tudom törölni a képet. - Öltözz vissza sietősen, mert ebédelünk! – szóltam rá, de már vagy három méterrel arrébb kotorászott a ruhák közt. A kaja hallatára egyből figyelt rám, és amíg öt percig öltözködött, én letöröltem a képet. Egy katasztrófa elhárítva. Maradt: kettőezer hatszáznegyvennégy.
Kint az összes ember ugyanúgy ült a székében, mint amikor elmentem, és mikor megláttak minket, felragyogott az arcuk.
- Csak hogy itt vagytok! – pattant fel az egyik székről a fő menedzser bosszúsan. A kezembe nyomta a méregdrága IPhone-ját és gonoszul rám mosolygott. – Ti rendelitek a kaját – közölte egyszerűen. Elhadovált egy koreai nevű étterem nevet és le is adta „rendelését”. Ezt hívják poénnak. Miért nekünk kell? Miért nem rendel mindenki magának? Értem én, hogy újak vagyunk, de azért még is. Mindenkinek magánügye az étel, nem?
Fél órával és egy országra elég kaja megrendelésével – még jó, hogy legalább egy ember értette azt a katyvaszt, ami az ételnevek dobálázásáról szólt – később élőhullaként rogytunk le az egyik asztalhoz a színpad mögött. A hasunk kegyetlenül korgott, és még egy fél órát várnunk kellett az ételre. Amikor kiérkezett minden, mindenki nekiesett a sok koreai ételnek, én pedig elvoltam a pizzámmal.
- Mikor hagyod abba ezt az ázsiai kaja undort? – nézett rám Liz az asztal másik oldaláról, tésztával teli szájjal.
- Mikor tanulsz meg csukott szájjal enni? – vigyorogtam rá gyerekes cinikussággal, mire ő csak a szemét forgatta.
- Lara! – kiáltott fel és megmarkolta az asztal szélét, majd totál megfagyott ebben a pózban. A hátam mögé bámult – megjegyzem, gyönyörű volt nyitott és teleszájjal -, de én reagálni se reagáltam rá. Úgy voltam vele, hogy ez csak fangörcs százhuszonkettő pont nulla. Aztán végig gondoltam, hogy miért lehet fangörcse és egyből megfordultam, hogy a bejáratra nézzek. Hát, szerintem látni kellett volna azt a döbbenetet, na meg azt a két métert, amilyen messze elköptem a pizzám. Nem nőies mozdulat, de inkább, minthogy megint megfulladjak.
- Szerintem az élet rajtam röhög – álltam fel és elmentem a terem sarkába, hogy kidobjam a pizzát. Liz hirtelen „kiolvadt” és felpattant a helyéről, majd Joshuáék elé rohant. Én inkább átléptem kuka melletti asztalhoz és elkezdtem rendet tenni, hogy ne kelljen megfordulnom; és abban reménykedtem, hogy nem vesznek észre.
Hiú ábránd, Lara.
- Lara! – kiáltott fel Joshua. A legkedvesebb mosolyommal fordultam meg és üdvözöltem én is. Egész fess volt ma, jobban állt neki a fehér ing begyűrve a farmershortjába, mint a fürdőruha. – Hát ti?
- Sajnálom, Lara.
- Van is mit - vágtam vissza, aztán láttam, hogy Liz kidől a jéghideg betonlépcsőre. - Ne feküdj már ki a piszkos kőre! - Leültem mellé és az ölembe vettem a fejét.
- De olyan kényelmes - kuncogott fel. - Meg szédülök egy icipicit. - Gondolom, most hat az utolsó ital.
Miután kijöttünk a szórakozóhelyről, sprinteltünk vagy két utcányit, ráadásul azt se néztük, hogy merre, így ismét fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, és miért is lenne bárki az utcán éjfélkor, ugye? Ebből következik az, hogy ismét kell egy taxi. Kezdem úgy érezni, hogy gúnyolódik velem Szöul. Még jó, hogy le lett mentve a taxicég száma.
A térképen megnéztem, hogy hol a fenében vagyunk, és hogy mennyire vagyunk távol a lakásunktól. Kb. fél órára, és mikor beszenvedtem Lizt az autóba, kiderült, hogy nekem kell majd elmondani a címünket, ugyanis Liz elaludt. Hát csodás, de tényleg. Végül megmutattam a telefonomon a címet, mert én ezt ugyan biztos nem tudom kimondani. Aztán vettem észre, hogy ez az a taxis, aki kidobott minket az utcára. Csak én érzem a helyzet iróniáját?
Amíg oda nem értünk, azon agyaltam, hogy hogy fogom Lizt felvinni a liftig. Kirángattam az autóból és a vállamra dobtam a karját, hogy ne essen pofára a betonon, majd az épületet kezdtem bámulni, a lépcsővel együtt, ami mintha rajtam nevetett volna. Nem volt elég, hogy ittas állapotban voltam még én is, de Lizt is magamon kellett cipelnem.
- Hát ti mit csináltok ilyen későn itt? - Először frászt kaptam, hogy ki szólít le az utcán éjfélkor, aztán elgondolkoztam és rájöttem, hogy egy ember van, aki tud magyarul jelen ismeretségi körünkben, az országon belül.
- Liz meg az alkohol két külön világ - fordultam Maja felé nem is törődve a kérdésével, és tulajdonképpen segítséget kérve. Maja elkerekedett szemmel meredt Lizre, akit alig tudtam megtartani a vállamon egy kézzel és egyből ő is megfogta a másik kezét.
- Ez még is hogyan történt? - nyöszörögte el, miközben alig tudta Lizt a vállán tartani, ugyanis konkrétan vonszoltuk magunk után. A liftbe léptünk, egymásra néztünk és azon filóztunk, hogy ki nyomja meg a gombot. Végül én nyomtam meg, így Liz kicsit meglendült lefele.
- Bulizni voltunk. Nem is tudom, hogy ivott ennyit. Velem csak kettőt ivott meg. - Tényleg ezen kezdtem el agyalni. Még is honnan szerzett magának még inni? Dühösből aggódóba váltottam át; de Liz nem olyan hülye, hogy idegentől fogadjon el italt, vagy csak úgy ott hagyja a poharát a pulton és később igyon belőle.
Konkrétan levágtuk Lizt az ágyára, aki így kihasalt és a két lába lelógott az ágy egyik sarkánál. Kellett neki annyit inni. Aztán leesett! Nála is volt pénz, ezért ivott ennyit! Hatalmas kő esett le a szívemről. De erről még majd elbeszélgetek vele.
- Én aztán nem igazítom meg, örülök, hogy sikerült felhozni - emelte fel két kezét Maja, és kiment a konyhába. Őszintén, nekem sem volt kedvem Lizt még egyszer megemelni, így csak betakartam, tettem a feje alá egy párnát és rácsuktam az ajtót.
A konyhában Maja elővett két bögrét és csinált bekavarós kávét. Kicsit furcsa volt, hogy Maja ennyire otthonosan érzi magát nálunk.
- Na, elmondod mi történt? - ült le mellém a konyhapulthoz és odaadta a bögrém. Forró.
- Ja. Liz nem tudja hol a határ. - Elkezdtem legyezni a nyelvem, ugyanis én hülye belekortyoltam így.
- Nem erre gondoltam. Alapból, miért mentetek el és miért vagy ilyen kedvetlen?
- Mindenkinek érzelem kitörése van most?! - néztem értetlenül Majára, aki ugyanígy nézett vissza rám. - Kellett egy kis kikapcsolódás, ennyi. Csak holnap után megyünk dolgozni, így nem tudtunk mit csinálni. Nem vagyok kedvetlen és Liznek meg bűntudata van. - Nem kérdezte Maja, hogy miért. Pontosan tudja az okát.
- És... - tért át egy másik témára és felfelé gördült a szája. - ...történt valami érdekes azon a bulin? - kortyolt bele a kávéjába, továbbra is rám nézve. Egyből beugrott a fiú, akihez nem tudtam odamenni Liz miatt.
- Hát... - mosolyodtam el és a bögrémet kezdtem piszkálni, mintha valami érdekes lenne rajta. Elmeséltem az egész estét Majának, elejétől a végéig. Nem tudom, hogy azért mert magyar, vagy azért, mert ő az egyetlen ismerősünk itt, de benne is megbízom. Lizt rá is simán rá tudnám bízni, csakúgy, mint Joshuára.
- Mekkora faszkalap. - Kissé meglepődtem ezen a kijelentésén, amit Liz perverz "támadójára" értett. Nem tud már annyira magyarul, de a káromkodás megy még.
- Az - értettem egyet mosolyogva.
- Sajnálom azt a fiút. Bár, ki tudja, hogy találkozol-e még vele - nézett rám cinkosan. Ettől a gondolattól összerándult a gyomrom, aztán el is engedett, mert képtelenség, hogy egy ekkora városban összefussak megint ugyanazzal az emberrel.
- És te mit csináltál ilyen későn egy ekkora városban? - váltottam gyorsan témát. Maja felugrott a székéről és a táskájához rohant, aztán egy halom DVD-t hozott oda hozzám. Tele volt olyan filmekkel, amiket már láttam, de nem baj.
- Koreai a szinkron, de tehetünk alá angol feliratot, ha gondolod - mosolyogott rám. Bólintottam, elmentem átöltözni pizsibe; Maja is átment magához és visszajött filmezni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy épkézláb mondatot megértettem a szinkronból, de meglepő módon, néhány szó megmaradt. Bah. Nem akarom ezt a nyelvet is tudni. Soha nem akartam ezekkel a nyelvekkel foglalkozni, erre tessék.
Nem tudom mikor, de elaludtunk az egyik filmen a kanapén fekve, és tizenegykor keltünk. Szerintem fel sem ébredtem volna, ha nem vagyok farkaséhes.
Csináltam magamnak kávét, majd előszedtem a tegnapi ebédet és elkezdtem megmelegíteni. Megterítettem három főre, de véletlen túl hangosan tettem le az egyik tányért a márvány pultra és Maja felébredt.
- Jó reggelt - törölgette a szemét és leült egy bárszékre. - Hány óra van?
- Egészen pontosan fél tizenkettő. - Kimértem a leveseket és szedtem elő evőeszközt.
- Hogy mennyi?! - Majának egyből felpattant a szeme és hipergyorsasággal kezdte el összeszedni a cuccát.
- Na, mi van kengyelfutó gyalogkakukk lettél? Ki a farkas? Én? - nevettem fel.
- Délre munkába kell mennem. Köszönöm az ebédet, aranyos tőled, de majd eszek útközben. Szia. - Odasietett hozzám a cuccaival a kezében, legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra és el is tűnt, mintha itt se lett volna. Egy pillanatig ledermedve álltam, hiszen alig ismerjük még egymást, de aztán gondoltam ez itt szokás, így ráhagytam.
Liz még egy órakor is aludt, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal ebédelés után, úgyhogy elmentem futni. Rövidnadrágot és egy fehér pólót vettem fel; már láttam futó embereket az utcán hasonlóban, nem hiszem, hogy nagy feltűnést keltenék. Google térkép és headset a kézbe és indulás.
Mióta kijöttünk, egyszer sem voltam futni, amit nagyon bánok, mert lételemem a futás, csakúgy, mint a tenger. Megnyugtat, lefáraszt és serkenti a vérkeringést, plusz kondiban tart. Viszont, amit utálok, ha időre kell futni. Annak semmi értelme, hiába mondják, hogy a saját tempónkban fussunk. Az csak az elvárt tempó lesz, nem az, ami a sajátunk. De ha azt nézzük, hogy hány kilómétert tudunk lefutni egyhuzamban, vagy hány kilómétert bír el a szervezetünk, már több haszna van.
Kint ismét fülledt meleg volt és a járókelők sem könnyítették meg a légzésemet. Fogalmam sincs, hogy kerülhettünk egy ilyen forgalmas utcára, és hogy hogy lyukadhatunk ki mindig a kihalt utcákon. Szlalomozva kezdtem futni az emberek közt a térképet figyelve, és észrevettem egy kisebb parkot pár kilóméterre tőlem; azt tűztem ki célul.
Mire odaértem totál kifulladtam, kicsit kimerítő a térképet is figyelni, meg az embereket, meg hogy a légzésem is jó maradjon. Nagyon tűzött a nap, így hamar kimelegedtem és nehezebben futottam le a távot, amit terveztem. A következő saroknál, ahol befordultam, megláttam a drága Coex Mall épületét. Szép emlékek törtek fel bennem, ugyanakkor elnevettem magam, hogy a sors megint kicseszett velem.
Elfutottam az egyik parkhoz, amiről kiderült, hogy van még egy ugyanolyan. Az elsőnél megálltam, és be akartam menni, de ki volt írva, hogy mennyibe kerül, meg hogy mikor van nyitva. Ez nem egy egyszerű park, már névileg sem. Az egyik Samseong Parkként volt feltűntetve a bejáraton.
Visszafele ugyanúgy a térképet nézve mentem, mert túlságosan egyformák voltak az épületek és a táblák, de lehet, hogy idővel majd megjegyzem az útvonalat. Nem szeretek több útvonalon futni, mert akkor mindig figyelni kell, hogy merre megyek, vagy a térképet, hogy tudjam, merre van az előre.
Lizt már ébren találtam, épp elmosta a tányérokat, én pedig gyorsan ittam két kis üveg vizet, mert annyi eszem nem volt, hogy vigyek magammal.
- Merre voltál? - kérdezte higgadtan, de én tudtam, hogy aggódott. Elfelejtettem cetlit kitenni neki.
- Futni voltam. Elfelejtettem szólni, bocsi - indultam meg a fürdőbe. Gyors letusoltam, mert nagyon leizzadtam - tényleg nagy a hőség -, aztán hallottam meg a telefonomat csörögni a nappaliban. Törölközőt csavartam magamra és szaladtam is ki érte.
- A cuccaitok megérkeztek - szólt bele anyu köszönés nélkül és kedvetlenül. - Egy óra és ott lesz a kiszállító.
- Oké. Figyelj, most már majd Skype-oljunk, mert így nagyon sok lesz.
- Rendben, majd az öcséd megcsinálja, Úgyis ért hozzá - nevetett fel erőltetetten.
- Egyébként...Boldogulsz? - kérdeztem félve.
- Megvagyok. Az öcséd sokat segít itthon, és néha a szomszéd is átjön, ha olyanról van szó. - Egy kicsit megnyugodtam, hogy van valaki aki segít neki rendbe tartani a házat.
- Ennek örülök. És te? Meg vagy? - Mindig is nehéz volt mindkettőnknek, ha távol kerültünk egymástól. Megmagyarázhatatlan és ritka egy ilyen anya-lánya kapcsolat, de nem is kívánhatnék jobbat. Sok mindenen átsegített engem, és én is őt. Most pedig...Ismét távol vagyunk egymástól, és ismét nehéz egymás nélkül. Már most hiányoznak azok a délutáni órák, amit azzal töltöttünk el, hogy megbeszéljük az az napi történéseket.
- Persze. - Hallottam a hangján, hogy hazudott. - Késő van már kislányom, jó éjt! Majd beszélünk! - tette le a telefont, mielőtt bármit is reagálhattam volna. Megdörzsöltem a szemem és vettem egy mély levegőt, aztán Liz szólalt meg mögöttem:
- Jól vagy? - kérdezte halkan az ajtajában állva egy szál hálóingben és fürdőruhában. Az egy dolog, hogy meleg van, de ennyire szerintem nincs, főleg, hogy légkondink is van.
- Ez az érzelmek hete lesz - sóhajtottam fel az ablak fele beszélve, majd Liz felé fordultam. - Tudod, ezt én is kérdezhetném tőled - néztem rá számonkérően. Meg se beszéltük még a tegnap estét. - Még is hogy gondoltad a tegnap estét? Egyáltalán normális vagy?! Mihez kezdtél volna, ha éppen nem vagyok jó helyen abban a pillanatban, mikor kiabálsz?! Mihez kezdtem volna én?! Nekem is ugyanannyi jogom van aggódni érted, mint neked értem! - emelkedett a hangon, mire Liz a padlót kezdte pásztázni szemével és nem szólt semmit. Tudta, hogy igazam van. - Többet nem vehetsz egyedül inni, nálam lesz a pénz és tőlem kérsz. Plusz nem fogadsz el idegentől! - Kemény vagyok vele, de nem tehetem ki ennek a veszélynek. Ez csak újabb stressz forrás lenne, ami egyáltalán nem jönne jól jelen helyzetben, főleg nem Krisznek vagy Ancsának. Bólintott, majd bement a szobájába és magára csukta az ajtót.
Amíg ide nem értek a szállítósok, felöltöztem és neki láttam vércukorszintem kiakasztásának. Megettem négy Nutellás kalácsot, majd egy Mars csokit és végezetül Pepsit ittam, de vagy fél litert. Mióta kijöttünk, egyikből sem kaptam meg a napi adagom - valahogy mindig elmaradt -, és már nagyon hiányzott. Egyébként, soha nincs bajom ettől a rengeteg szénhidráttól; tavaly például, Mikulás környékén, három nap alatt megettem három nagy tábla Oreós Milkát és semmi bajom nem volt. Liz pedig azóta elnevezett Duracell nyuszinak.
Vittem be Liznek egy Aspirint - látszott rajta, hogy fáj a feje -, meg vagy két liter vizet, miután rájöttem, hogy itt iható a csapvíz. Mentségemre szóljon, én még csak a Balkánon voltam külföldön, ahol tilos a csapból inni.
Csöngött a kaputelefon, aztán rászóltam Lizre, hogy legalább egy nadrágot vegyen fel, amíg felpakolunk, majd siettünk is le. Egy óriási teherautó állt a forgalmas utcán, mellette öt rakodómunkással. Fáradtak és izzadtak voltak, valószínű, sok mindent kipakoltak már ma, és az autó méretét nézve, fognak is még.
A cuccaink be voltak dobozolva, és nem tűntek valami könnyűnek, de a fiúk a nagyrészét felvitték helyettünk. Megköszöntem nekik, majd ott maradtunk a dobozoktól ki nem látszó lakással. Én a konyhával kezdtem, Liz pedig a szobákkal, majd folytattuk a nappalival és a fürdővel. Kb. három óra múlva kész is voltunk, csak néhány ruha volt még a nappaliban, aminek neki is ültünk.
- Végre megkaptam a pokrócom - öleltem magamhoz a puha, sötét lila takaróm, mint egy kisgyerek.
- Nem tudsz meg lenni anélkül a vacak nélkül - forgatta a szemét, miközben az egyik ruháját hajtotta össze.
- Te meg ne szólalj a dülledt szemű kenguruddal! - böktem rá fenyegetően.
- Az egy nyúl! - nézett rám vérig sértettem és ő is a kezébe kapta azt a dögöt. - És nem is dülledt a szeme!
- Hát akkor mi a fenéért nagyobb a szeme, mint az orra? - utaltam arra a barna szőrű, rózsaszín szemű szörnyre.
- Mert ez ilyen és kész - húzta ki magát hercegnősen. Nagyon ijesztő, amikor felém van fordítva. Régen, mikor Liznél aludtam, mindig engem bámult a komódról és soha nem tudtam rendesen aludni. Gondoltam, végre megszabadulok tőle, erre tessék, Ancsa kiküldte neki.
Miután végleg kipakoltunk - meg el -, végig gondoltam, hogy mink van, és nagyon boldog lettem. Végre van kávéfőzőnk, fürdőcuccaink, ruháink télire, ágyneműink, konyhai eszközök, laptopunk, a könyveim, cipőink és anyu gondolt a kajára is: küldött ki instant kajaporokat és receptes könyveket, ha véletlen szükség lenne rá.
- Beszéltem Krisszel - szólalt meg Liz a konyhaszigeten ülve és a frászt hozva rám, ugyanis nem vettem észre, hogy idejött; aztán pedig ideges lettem, amint felfogtam, hogy mit mondott.
- Mit szólt? - fordultam felé félve és a konyhapultra támaszkodtam.
- A telefonban egész nyugodt volt, csak otthon nem. Anyu szerint felborította a székét, amikor megtudott mindent - közölte teljesen közömbösen, majd beállt segíteni a szendvicsek készítésében. Aki nem ismeri Kriszt, az inkább túlzásnak tartaná ezt a fajta reakciót, mint normálisnak. De mi ismerjük, és inkább sajnáljuk ezért. Huszonnégy éves korára sok mindenen átment, amin Liz már nem, és félti a húgát, hogy neki ne kelljen hasonlóban szenvednie, habár ennek nagyrésze már képtelenség.
- Ki akart jönni - adta át Liz a következő infót. Nem szívesen beszél ezekről, de ha igen, akkor is nehezen. A családi dolgaik nagyon titkosak voltak mindig is.
- Még csak az hiányozna. Annál több időt kéne itt töltenünk. - Ha Krisz kijönne, többet kéne keresnünk és csak akkor hagyhatnánk el a lakást, ha dolgozni mennénk.
- Ezt ő is belátta, így maradt otthon. De tudod, hogy valahogy akkor is ki akar majd jönni. - Nagyot sóhajtott, majd késsel és kenyérrel a kezében a konyhapultra támaszkodott és lecsukta a szemét. Mögé léptem és átkaroltam hátulról, olyan erősen, amiből éreznie kellett volna, hogy mellette vagyok és segítek neki. - Óriási galibát csináltam - csóválta meg a fejét. Én viszont nem mondtam semmit, hiszen csak egyet érteni tudtam volna.
Este nyolc óra fele eszembe jutott, hogy két nap múlva dolgozni megyünk, így elővettem a katalógust és áttanulmányoztam. Igazából, ami lényeges infó volt számomra, az az, hogy milyen bandák vannak és, hogy hányan; mivel valójában még azt se tudjuk, hogy kikkel fogunk dolgozni. Ezt valahogy kihagyta Mr. Han.
*
Szombat reggel, természetesen, hozzánk híven késésben voltunk.
- Liz, hova tetted tegnap a bőrkabátomat? - kiáltottam át a fürdőbe a szekrényem előtt állva egy szál fehérneműben.
- Az a tiéd? Azt hittem anyu vette. Nálam van - kiáltott vissza kicsit túl hangosan.
- Mi az, hogy azt hitted, hogy a tiéd? Mióta hordasz ilyen ruhákat? - kérdeztem, miközben átléptem az ő szobájába és előszedtem a ruhám.
- Mit tudom én. Tudod, hogy anyu mindig vesz valamit. - Ebben viszont igaza volt. Liz stílusának a tökéletes ellentétét tudta mindig megvenni Ancsa. Ebből következett az, hogy azokat a ruhákat mindig nekem adták el, így tulajdonképpen alig jártam boltokba.
Kontyba kötöttem a hajam, mert nem akartam, hogy az arcomba lógjon egész nap, meg a nyakamra tapadjon ebben a melegben - már korán reggel lehetett érezni, hogy ma sem lesz hűvösebb, mint tegnap, sőt -; majd egy natúr sminket tettem fel, hisz mégis csak munkába megyünk.
Aztán néztem rá az órámra.
- Liz, ha most azonnal nem kezded el elpakolni a cuccaid, elkésünk az első napunkról! - mentem be a szobájába, ahol épp a cipőjét vette. Ő is magas sarkú mellett döntött, egy egyszerű arany színű kosztümmel és farmernadrággal.
- Megyek már! – legyintett hisztisen.
- Remélem nem hagyunk itthon semmit a rohanás miatt – sóhajtottam fel és kimentem a konyhába, hogy gyorsan összedobjak néhány szendvicset.
Aztán ismét ránéztem az órára.
- Liz, most azonnal indulunk! – kiáltottam a szendvicses zacskóval a számban - amit a gyors pakolás miatt kaptam be -, és a hozzávalókkal a kezemben. Nos, igen: tipikus én, tipikusan késésben, korán reggel.
És egy tipikus katasztrofális reggelen biztos nem maradhat el a pénzpazarlás.
- Kitaláltad már, hogy mi legyen? – szállt be Liz a taxiba. Nem válaszoltam, mert egyszerűen nem tudtam, így csak a hátát bámultam. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Mi az hogy ÉN kitaláltam-e valamit?! Neki is ugyanannyi lenne megoldást találni a taxi problémánkra, mint nekem! Ráadásul, én sem tudhatok mindent!
Éppen akkor értünk a Pledis elé, amikor a buszokba szálltak be a stylistok, operatőrök, a kellékesek és sminkesek. Feltűnés nélkül beálltunk mögéjük és felsiettünk a kis szürke busz leghátuljába. Vagy ötvenen voltak még rajtunk kívül a buszon, de nem igazán foglalkoztak velünk. Aztán szólalt meg a hangszóró a fejünk felett. A nő a dobhártyámba szúrt tűt éles hangjával, amitől ijedtemben ugrottam egyet a helyemen:
- Han Lee?!
- Ha ő a fő menedzser, fel fogom találni, hogy hogyan öljem meg magam egy jegyzettartóval – néztem komolyan Lizre.
- Segítek – vágta rá egyből. Ezután az összes többi ember nevét bemondta a nő ugyanolyan hangsúllyal, amire egy kiáltás volt a válasz. Névsorolvasás.
- Laja és Alez?! – Valószínű ekkor kaptam a legnagyobb frászt. Először mindketten lefagytunk, aztán én kapcsoltam először és elkiáltottam magam – mint az előttem szólók tömkelege -, ezzel az összes szempárt magunkra tapasztva.
- Szóval ez lesz a koreai nevünk – tűnődött el Liz, majd bólogattam.
Az elmúlt háromnegyed órában csak és kizárólag kiszabadulni akartam a buszból. Nem volt olyan pillanat – felkiáltásom révén –, hogy ne bámultak volna néhányan minket, ismét csak azért, mert európaiak vagyunk. Igaz, az öltözködésünk is más volt – élénkebben és választékosabban öltöztünk fel, mint azok a nők, akiket hátul láttunk –, de ha csak ezzel lett volna baj, akkor azt az első tíz percben letudtuk volna. Ezért történt az, hogy az elsők közt szálltam le a buszról, Lizt is hátrahagyva. Amint leléptem a busz lépcsőjéről, megcsapott a benzin és olaj szag, és egy pillanatra otthon éreztem magam. Szeretem ezt az illatot már kiskorom óta, amikor anyuékkal utaztunk külföldre. Az illatokhoz hozzácsapódott a sötét és hűvös levegő, ami azért volt, mert a parkoló mélyében álltunk meg, ahova nem ér be a napfény. Ez pedig a hosszú, éjszakai autóutakat juttatta eszembe.
Elméletem megdőlt, mikor a leszálló embereket figyeltem az aréna VIP-parkolójában. Azok a nők, akik elöl ültek, sokkal fiatalabbak voltak, mint akik hátul, és hasonlóan öltözködtek, mint mi. Velük kapcsolatban az első információm a folyamatos vihogás és nevetés volt. Talán kicsit túl tinédzseresek voltak; hasonlítottak a régi évfolyamtársaimra, akikkel eleinte Liz is jóban volt. Általában az ilyen emberekkel nem érzek szimpátiát, ahogy általánosban sem, ott ők sem bírtak engem és én sem őket.
Miután mindenki leszállt, a főmenedzser – természetesen – halandzsaiul kezdett a parkolóban beszélni. Hangja érdes és hangos volt, csak úgy visszhangzott a parkolóban. Külső stílusa sem sokban különbözött hangjáétól – egy takarónak tűnő kardigán volt rajta, lógós farmernadrág és póló. Nem passzolt össze az öltözék, de a színvilága illett beszédstílusához. A többiekhez mérten nem lehetett több, mint huszonnyolc, de sokkal idősebbnek tűnt.
A fiatal vihogó lányok – inkább így hívnám őket – egy csoportban álltak és folyamatosan beszéltek. Néha az egyik lány odafigyelt egy kicsit, de utána sugdolództak tovább. Külsőjük tökéletesen illett személyiségükhöz, na meg egymáshoz is. Ugyanaz a fekete egyenesre vasalt frufrus haj, fekete kontaktlencsével és tusvonallal; halvány rózsaszín és kék kardigánok, cipők, táskák és pólók, csak a farmer rövidnadrág volt más.
Már most idegesítenek.
A férfiak, akik – vélhetően – operatőrök voltak, síri csöndben hallgattak mindent. Nem néztek se a vihogó lányokra, se ránk, pedig a buszon elég sokat bámultak. Így, hogy csöndben vannak, az ember észre se venné őket; még az öltözékük is egyhangú volt: short és póló, jelentéktelen színekben.
- Ti ketten! – bökött hirtelen felénk a fő menedzser ujjával, amitől egy kicsit ismét megijedtem. – Én adok nektek feladatot, a többiekkel nem kell foglalkoznotok. A szabályokat tudjátok, jó munkát! – intett egyet és elindult a nagy bejárat fele, majd utána a csődület is. Gyorsan felfogtuk, amit mondott, és mi is mentünk be a fotocellás üvegajtón.
Az első két órában az előkészületeket figyeltem Lizzel, ami így első ránézésre nem semmi. Sürög forog mindenki a backstage-ben és a színpad körül, tervezik a programot, állítják a kamerákat, pedig a koncert csak délután kettőkor lesz.
- Azt mondta, hogy a banda csak délben jön a főpróbára – mutatott Liz a menedzserre, aki épp nagyon magyarázott valamit az egyik vihogó lánynak a színpadon. Bólintottam, majd meguntam az ülést és elmentem a backstage-en keresztül az öltözőbe kávéért. Az összes cuccunk ide volt lepakolva, tulajdonképpen minden ide volt behányva, kivéve a kamerás dolgok. Kétoldalt a fal mellett vagy húsz szék volt ugyanennyi kivilágított tükör előtt, az asztalon pedig mindenféle smink és hajformáló eszköz. Szemben egy másik ajtó állt - ami a ruhatár lett volna -, ebből szintén nyílt egy ajtó, ahol az igazi öltöző volt. És aminek nagyon megörültem, hogy itt hordanak magukkal kávéfőzőt, így nem kell a kavaróssal meg a gépessel szórakozni. Csak be van osztva, hogy melyik héten ki hoz kávét.
- Meg fogok őrülni, ha négy hónapon keresztül ezt kell csinálnunk – lépett be Liz és nekidőlt az ajtónak a térdére támaszkodva.
- Nézd a jó oldalát – mosolyogtam rá. – Sok bandával találkozhatsz és hallgathatod őket. Pl. a XIXO – vigyorogtam tovább.
- Ez igaz de aj – sóhajtott fel. – Még csak hozzájuk se szólhatok – nyavalygott tovább, én pedig hangosan felnevettem.
- Na, az tényleg nagy csata lesz neked! – mentem el nevetve a csúnyán rám néző Liz mellett. Nem tudtam továbbra sem mit kezdeni magammal, így visszaültem a nézőtér egyik ideiglenesen felállított székére és figyeltem az embereket.
- Laja! Jöjjön ide! – Ez a nő egyre jobban megijeszt. Felálltam, felhajtottam a kávém és a színpadhoz siettem.
- Tessék?
- Fogja ezt a jegyzettömböt és írja össze, hogy minden meg van-e az öltözőben! És hozzon egy kávét! – rikácsolta el majd a kezembe nyomta azt a rakás papírt és el is rohant a színfalak mögé. Tovább rikácsolni. Az ember azt hinné, hogy angolul élesebb hangja van. De nem. Hihetetlen, de lágyabb más nyelven.
Az öltözőben nem találtam Lizt, így fogalmam sem volt, hogy hol van, de nem aggódtam, mert innen nem mehet messzire. Esküszöm, olyan, mint egy kisgyerek, akire vigyázni kell. Összesen négy oldalnyi kipipálni valóm volt, aminek egyből neki is estem.
Egy órával – és egy rakás mindenfajta sminkkel – később visszasiettem a nőhöz – akinek már megint nem tudom a nevét – és a kezébe nyomtam a jegyzettömbjét.
- A banda egy óra múlva érkezik, rendeljünk ebédet! – fütyült a nő a többieknek, akik egyből eldobtak mindent és leültek a kupis, egyhangú backstage székeibe. Mindenkin az látszott, hogy nagyon fáradt; még a sugdolódzó lányokon is, akiket amúgy szinte egész végig sehol sem láttam. Ahogyan egy órája már Lizt sem. Ideges lettem, hogy hova a fenébe tűnt, így tárcsáztam a telefonját. Hála a jó égnek felvette:
- Igen?
- Mi az hogy igen?! Hol a fenében vagy?! – „kiabáltam” suttogva.
- Az öltözőben – válaszolt tök egyszerűen.
- Azt kétlem! Nem találtalak ott!
- Nem! Az öltözőben, de a ruhatárban – beszélt tovább nyugodt hangon, aztán hallottam hogy valami leesik a vonal másik végén.
- Mi a fészkes fenét csinálsz ott?! Mi esett le?! – akadtam ki teljesen és elindultam az öltöző fele.
- Miért csinálod mindig ezt? – fogtam a fejem az ajtófélfának támaszkodva. Liz előttem egy kantáros fekete nadrágban állt, és olyan vörös bőrdzsekiben, mint egy női rúzs. A vigyorról az arcán meg ne is beszéljünk.
- Már Instán is fent van – billentgette a fejét úgy, mintha ezzel amúgy egyéb problémánk nem is adódhatna, azon kívül, hogy nem érkezik rá elég lájk.
- Te megvesztél?! – kiáltottam fel, majd gyorsan becsuktam az ajtót magam mögött. – Azonnal szedd le!
- Dehogy szedem! – sértődött meg.
- Liz, borzasztó nagy bajba keveredhetünk! – emeltem a hangom és szigorúan néztem rá, de túlságosan makacs és öntörvényű ahhoz, hogy magától leszedje. Aztán eszembe jutott, hogy minden jelszavát tudom, így le tudom törölni a képet. - Öltözz vissza sietősen, mert ebédelünk! – szóltam rá, de már vagy három méterrel arrébb kotorászott a ruhák közt. A kaja hallatára egyből figyelt rám, és amíg öt percig öltözködött, én letöröltem a képet. Egy katasztrófa elhárítva. Maradt: kettőezer hatszáznegyvennégy.
Kint az összes ember ugyanúgy ült a székében, mint amikor elmentem, és mikor megláttak minket, felragyogott az arcuk.
- Csak hogy itt vagytok! – pattant fel az egyik székről a fő menedzser bosszúsan. A kezembe nyomta a méregdrága IPhone-ját és gonoszul rám mosolygott. – Ti rendelitek a kaját – közölte egyszerűen. Elhadovált egy koreai nevű étterem nevet és le is adta „rendelését”. Ezt hívják poénnak. Miért nekünk kell? Miért nem rendel mindenki magának? Értem én, hogy újak vagyunk, de azért még is. Mindenkinek magánügye az étel, nem?
Fél órával és egy országra elég kaja megrendelésével – még jó, hogy legalább egy ember értette azt a katyvaszt, ami az ételnevek dobálázásáról szólt – később élőhullaként rogytunk le az egyik asztalhoz a színpad mögött. A hasunk kegyetlenül korgott, és még egy fél órát várnunk kellett az ételre. Amikor kiérkezett minden, mindenki nekiesett a sok koreai ételnek, én pedig elvoltam a pizzámmal.
- Mikor hagyod abba ezt az ázsiai kaja undort? – nézett rám Liz az asztal másik oldaláról, tésztával teli szájjal.
- Mikor tanulsz meg csukott szájjal enni? – vigyorogtam rá gyerekes cinikussággal, mire ő csak a szemét forgatta.
- Lara! – kiáltott fel és megmarkolta az asztal szélét, majd totál megfagyott ebben a pózban. A hátam mögé bámult – megjegyzem, gyönyörű volt nyitott és teleszájjal -, de én reagálni se reagáltam rá. Úgy voltam vele, hogy ez csak fangörcs százhuszonkettő pont nulla. Aztán végig gondoltam, hogy miért lehet fangörcse és egyből megfordultam, hogy a bejáratra nézzek. Hát, szerintem látni kellett volna azt a döbbenetet, na meg azt a két métert, amilyen messze elköptem a pizzám. Nem nőies mozdulat, de inkább, minthogy megint megfulladjak.
- Szerintem az élet rajtam röhög – álltam fel és elmentem a terem sarkába, hogy kidobjam a pizzát. Liz hirtelen „kiolvadt” és felpattant a helyéről, majd Joshuáék elé rohant. Én inkább átléptem kuka melletti asztalhoz és elkezdtem rendet tenni, hogy ne kelljen megfordulnom; és abban reménykedtem, hogy nem vesznek észre.
Hiú ábránd, Lara.
- Lara! – kiáltott fel Joshua. A legkedvesebb mosolyommal fordultam meg és üdvözöltem én is. Egész fess volt ma, jobban állt neki a fehér ing begyűrve a farmershortjába, mint a fürdőruha. – Hát ti?












