Második fejezet: 2. rész

Kezdetek Koreában

"[...]Egyből odarohantam és lekevertem két pofont a srácnak, mire ő elengedte Lizt, mi pedig kirohantunk a szórakozóhelyről."

 Őszintén? Meg sem lepődöm, hogy képtelenek vagyunk balhé nélkül elmenni bárhová.  

- Ezek is csak mi lehetünk! - fogtam a fejem a padka szélén járkálva fel, s alá. 
- Sajnálom, Lara. 
- Van is mit - vágtam vissza, aztán láttam, hogy Liz kidől a jéghideg betonlépcsőre. - Ne feküdj már ki a piszkos kőre! - Leültem mellé és az ölembe vettem a fejét. 
- De olyan kényelmes - kuncogott fel. - Meg szédülök egy icipicit. - Gondolom, most hat az utolsó ital.  
  Miután kijöttünk a szórakozóhelyről, sprinteltünk vagy két utcányit, ráadásul azt se néztük, hogy merre, így ismét fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, és miért is lenne bárki az utcán éjfélkor, ugye? Ebből következik az, hogy ismét kell egy taxi. Kezdem úgy érezni, hogy gúnyolódik velem Szöul. Még jó, hogy le lett mentve a taxicég száma.  
  A térképen megnéztem, hogy hol a fenében vagyunk, és hogy mennyire vagyunk távol a lakásunktól. Kb. fél órára, és mikor beszenvedtem Lizt az autóba, kiderült, hogy nekem kell majd elmondani a címünket, ugyanis Liz elaludt. Hát csodás, de tényleg. Végül megmutattam a telefonomon a címet, mert én ezt ugyan biztos nem tudom kimondani. Aztán vettem észre, hogy ez az a taxis, aki kidobott minket az utcára. Csak én érzem a helyzet iróniáját? 
  Amíg oda nem értünk, azon agyaltam, hogy hogy fogom Lizt felvinni a liftig. Kirángattam az autóból és a vállamra dobtam a karját, hogy ne essen pofára a betonon, majd az épületet kezdtem bámulni, a lépcsővel együtt, ami mintha rajtam nevetett volna. Nem volt elég, hogy ittas állapotban voltam még én is, de Lizt is magamon kellett cipelnem. 
- Hát ti mit csináltok ilyen későn itt? - Először frászt kaptam, hogy ki szólít le az utcán éjfélkor, aztán elgondolkoztam és rájöttem, hogy egy ember van, aki tud magyarul jelen ismeretségi körünkben, az országon belül. 
- Liz meg az alkohol két külön világ - fordultam Maja felé nem is törődve a kérdésével, és tulajdonképpen segítséget kérve. Maja elkerekedett szemmel meredt Lizre, akit alig tudtam megtartani a vállamon egy kézzel és egyből ő is megfogta a másik kezét.  
- Ez még is hogyan történt? - nyöszörögte el, miközben alig tudta Lizt a vállán tartani, ugyanis konkrétan vonszoltuk magunk után. A liftbe léptünk, egymásra néztünk és azon filóztunk, hogy ki nyomja meg a gombot. Végül én nyomtam meg, így Liz kicsit meglendült lefele. 
- Bulizni voltunk. Nem is tudom, hogy ivott ennyit. Velem csak kettőt ivott meg. - Tényleg ezen kezdtem el agyalni. Még is honnan szerzett magának még inni? Dühösből aggódóba váltottam át; de Liz nem olyan hülye, hogy idegentől fogadjon el italt, vagy csak úgy ott hagyja a poharát a pulton és később igyon belőle.  
   Konkrétan levágtuk Lizt az ágyára, aki így kihasalt és a két lába lelógott az ágy egyik sarkánál. Kellett neki annyit inni. Aztán leesett! Nála is volt pénz, ezért ivott ennyit! Hatalmas kő esett le a szívemről. De erről még majd elbeszélgetek vele. 
- Én aztán nem igazítom meg, örülök, hogy sikerült felhozni - emelte fel két kezét Maja, és kiment a konyhába. Őszintén, nekem sem volt kedvem Lizt még egyszer megemelni, így csak betakartam, tettem a feje alá egy párnát és rácsuktam az ajtót.  
  A konyhában Maja elővett két bögrét és csinált bekavarós kávét. Kicsit furcsa volt, hogy Maja ennyire otthonosan érzi magát nálunk. 
- Na, elmondod mi történt? - ült le mellém a konyhapulthoz és odaadta a bögrém. Forró. 
- Ja. Liz nem tudja hol a határ. - Elkezdtem legyezni a nyelvem, ugyanis én hülye belekortyoltam így. 
- Nem erre gondoltam. Alapból, miért mentetek el és miért vagy ilyen kedvetlen?  
- Mindenkinek érzelem kitörése van most?! - néztem értetlenül Majára, aki ugyanígy nézett vissza rám. - Kellett egy kis kikapcsolódás, ennyi. Csak holnap után megyünk dolgozni, így nem tudtunk mit csinálni. Nem vagyok kedvetlen és Liznek meg bűntudata van. - Nem kérdezte Maja, hogy miért. Pontosan tudja az okát.  
- És... - tért át egy másik témára és felfelé gördült a szája. - ...történt valami érdekes azon a bulin? - kortyolt bele a kávéjába, továbbra is rám nézve. Egyből beugrott a fiú, akihez nem tudtam odamenni Liz miatt. 
- Hát... - mosolyodtam el és a bögrémet kezdtem piszkálni, mintha valami érdekes lenne rajta. Elmeséltem az egész estét Majának, elejétől a végéig. Nem tudom, hogy azért mert magyar, vagy azért, mert ő az egyetlen ismerősünk itt, de benne is megbízom. Lizt rá is simán rá tudnám bízni, csakúgy, mint Joshuára.  
- Mekkora faszkalap. - Kissé meglepődtem ezen a kijelentésén, amit Liz perverz "támadójára" értett. Nem tud már annyira magyarul, de a káromkodás megy még.  
- Az - értettem egyet mosolyogva. 
- Sajnálom azt a fiút. Bár, ki tudja, hogy találkozol-e még vele - nézett rám cinkosan. Ettől a gondolattól összerándult a gyomrom, aztán el is engedett, mert képtelenség, hogy egy ekkora városban összefussak megint ugyanazzal az emberrel.  
- És te mit csináltál ilyen későn egy ekkora városban? - váltottam gyorsan témát. Maja felugrott a székéről és a táskájához rohant, aztán egy halom DVD-t hozott oda hozzám. Tele volt olyan filmekkel, amiket már láttam, de nem baj.  
- Koreai a szinkron, de tehetünk alá angol feliratot, ha gondolod - mosolyogott rám. Bólintottam, elmentem átöltözni pizsibe; Maja is átment magához és visszajött filmezni.  
  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy épkézláb mondatot megértettem a szinkronból, de meglepő módon, néhány szó megmaradt. Bah. Nem akarom ezt a nyelvet is tudni. Soha nem akartam ezekkel a nyelvekkel foglalkozni, erre tessék. 
  Nem tudom mikor, de elaludtunk az egyik filmen a kanapén fekve, és tizenegykor keltünk. Szerintem fel sem ébredtem volna, ha nem vagyok farkaséhes.  
  Csináltam magamnak kávét, majd előszedtem a tegnapi ebédet és elkezdtem megmelegíteni. Megterítettem három főre, de véletlen túl hangosan tettem le az egyik tányért a márvány pultra és Maja felébredt. 
- Jó reggelt - törölgette a szemét és leült egy bárszékre. - Hány óra van?  
- Egészen pontosan fél tizenkettő. - Kimértem a leveseket és szedtem elő evőeszközt. 
- Hogy mennyi?! - Majának egyből felpattant a szeme és hipergyorsasággal kezdte el összeszedni a cuccát.  
- Na, mi van kengyelfutó gyalogkakukk lettél? Ki a farkas? Én? - nevettem fel.  
- Délre munkába kell mennem. Köszönöm az ebédet, aranyos tőled, de majd eszek útközben. Szia. - Odasietett hozzám a cuccaival a kezében, legnagyobb meglepetésemre egy puszit nyomott az arcomra és el is tűnt, mintha itt se lett volna. Egy pillanatig ledermedve álltam, hiszen alig ismerjük még egymást, de aztán gondoltam ez itt szokás, így ráhagytam. 
  Liz még egy órakor is aludt, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal ebédelés után, úgyhogy elmentem futni. Rövidnadrágot és egy fehér pólót vettem fel; már láttam futó embereket az utcán hasonlóban, nem hiszem, hogy nagy feltűnést keltenék. Google térkép és headset a kézbe és indulás.  
  Mióta kijöttünk, egyszer sem voltam futni, amit nagyon bánok, mert lételemem a futás, csakúgy, mint a tenger. Megnyugtat, lefáraszt és serkenti a vérkeringést, plusz kondiban tart. Viszont, amit utálok, ha időre kell futni. Annak semmi értelme, hiába mondják, hogy a saját tempónkban fussunk. Az csak az elvárt tempó lesz, nem az, ami a sajátunk. De ha azt nézzük, hogy hány kilómétert tudunk lefutni egyhuzamban, vagy hány kilómétert bír el a szervezetünk, már több haszna van.  
  Kint ismét fülledt meleg volt és a járókelők sem könnyítették meg a légzésemet. Fogalmam sincs, hogy kerülhettünk egy ilyen forgalmas utcára, és hogy hogy lyukadhatunk ki mindig a kihalt utcákon. Szlalomozva kezdtem futni az emberek közt a térképet figyelve, és észrevettem egy kisebb parkot pár kilóméterre tőlem; azt tűztem ki célul.  
  Mire odaértem totál kifulladtam, kicsit kimerítő a térképet is figyelni, meg az embereket, meg hogy a légzésem is jó maradjon. Nagyon tűzött a nap, így hamar kimelegedtem és nehezebben futottam le a távot, amit terveztem. A következő saroknál, ahol befordultam, megláttam a drága Coex Mall épületét. Szép emlékek törtek fel bennem, ugyanakkor elnevettem magam, hogy a sors megint kicseszett velem.  
  Elfutottam az egyik parkhoz, amiről kiderült, hogy van még egy ugyanolyan. Az elsőnél megálltam, és be akartam menni, de ki volt írva, hogy mennyibe kerül, meg hogy mikor van nyitva. Ez nem egy egyszerű park, már névileg sem. Az egyik Samseong Parkként volt feltűntetve a bejáraton.  
  Visszafele ugyanúgy a térképet nézve mentem, mert túlságosan egyformák voltak az épületek és a táblák, de lehet, hogy idővel majd megjegyzem az útvonalat. Nem szeretek több útvonalon futni, mert akkor mindig figyelni kell, hogy merre megyek, vagy a térképet, hogy tudjam, merre van az előre.  
  Lizt már ébren találtam, épp elmosta a tányérokat, én pedig gyorsan ittam két kis üveg vizet, mert annyi eszem nem volt, hogy vigyek magammal. 
- Merre voltál? - kérdezte higgadtan, de én tudtam, hogy aggódott. Elfelejtettem cetlit kitenni neki. 
- Futni voltam. Elfelejtettem szólni, bocsi - indultam meg a fürdőbe. Gyors letusoltam, mert nagyon leizzadtam - tényleg nagy a hőség -, aztán hallottam meg a telefonomat csörögni a nappaliban. Törölközőt csavartam magamra és szaladtam is ki érte. 
- A cuccaitok megérkeztek - szólt bele anyu köszönés nélkül és kedvetlenül. - Egy óra és ott lesz a kiszállító.  
- Oké. Figyelj, most már majd Skype-oljunk, mert így nagyon sok lesz. 
- Rendben, majd az öcséd megcsinálja, Úgyis ért hozzá - nevetett fel erőltetetten. 
- Egyébként...Boldogulsz? - kérdeztem félve. 
- Megvagyok. Az öcséd sokat segít itthon, és néha a szomszéd is átjön, ha olyanról van szó. - Egy kicsit megnyugodtam, hogy van valaki aki segít neki rendbe tartani a házat. 
- Ennek örülök. És te? Meg vagy? - Mindig is nehéz volt mindkettőnknek, ha távol kerültünk egymástól. Megmagyarázhatatlan és ritka egy ilyen anya-lánya kapcsolat, de nem is kívánhatnék jobbat. Sok mindenen átsegített engem, és én is őt. Most pedig...Ismét távol vagyunk egymástól, és ismét nehéz egymás nélkül. Már most hiányoznak azok a délutáni órák, amit azzal töltöttünk el, hogy megbeszéljük az az napi történéseket. 
- Persze. - Hallottam a hangján, hogy hazudott. - Késő van már kislányom, jó éjt! Majd beszélünk! - tette le a telefont, mielőtt bármit is reagálhattam volna. Megdörzsöltem a szemem és vettem egy mély levegőt, aztán Liz szólalt meg mögöttem: 
- Jól vagy? - kérdezte halkan az ajtajában állva egy szál hálóingben és fürdőruhában. Az egy dolog, hogy meleg van, de ennyire szerintem nincs, főleg, hogy légkondink is van. 
- Ez az érzelmek hete lesz - sóhajtottam fel az ablak fele beszélve, majd Liz felé fordultam. - Tudod, ezt én is kérdezhetném tőled - néztem rá számonkérően. Meg se beszéltük még a tegnap estét. - Még is hogy gondoltad a tegnap estét? Egyáltalán normális vagy?! Mihez kezdtél volna, ha éppen nem vagyok jó helyen abban a pillanatban, mikor kiabálsz?! Mihez kezdtem volna én?! Nekem is ugyanannyi jogom van aggódni érted, mint neked értem! - emelkedett a hangon, mire Liz a padlót kezdte pásztázni szemével és nem szólt semmit. Tudta, hogy igazam van.  - Többet nem vehetsz egyedül inni, nálam lesz a pénz és tőlem kérsz. Plusz nem fogadsz el idegentől! - Kemény vagyok vele, de nem tehetem ki ennek a veszélynek. Ez csak újabb stressz forrás lenne, ami egyáltalán nem jönne jól jelen helyzetben, főleg nem Krisznek vagy Ancsának. Bólintott, majd bement a szobájába és magára csukta az ajtót.  
   Amíg ide nem értek a szállítósok, felöltöztem és neki láttam vércukorszintem kiakasztásának. Megettem négy Nutellás kalácsot, majd egy Mars csokit és végezetül Pepsit ittam, de vagy fél litert. Mióta kijöttünk, egyikből sem kaptam meg a napi adagom - valahogy mindig elmaradt -, és már nagyon hiányzott. Egyébként, soha nincs bajom ettől a rengeteg szénhidráttól; tavaly például, Mikulás környékén, három nap alatt megettem három nagy tábla Oreós Milkát és semmi bajom nem volt. Liz pedig azóta elnevezett Duracell nyuszinak. 
  Vittem be Liznek egy Aspirint - látszott rajta, hogy fáj a feje -, meg vagy két liter vizet, miután rájöttem, hogy itt iható a csapvíz. Mentségemre szóljon, én még csak a Balkánon voltam külföldön, ahol tilos a csapból inni.  
  Csöngött a kaputelefon, aztán rászóltam Lizre, hogy legalább egy nadrágot vegyen fel, amíg felpakolunk, majd siettünk is le. Egy óriási teherautó állt a forgalmas utcán, mellette öt rakodómunkással. Fáradtak és izzadtak voltak, valószínű, sok mindent kipakoltak már ma, és az autó méretét nézve, fognak is még.   
  A cuccaink be voltak dobozolva, és nem tűntek valami könnyűnek, de a fiúk a nagyrészét felvitték helyettünk. Megköszöntem nekik, majd ott maradtunk a dobozoktól ki nem látszó lakással. Én a konyhával kezdtem, Liz pedig a szobákkal, majd folytattuk a nappalival és a fürdővel. Kb. három óra múlva kész is voltunk, csak néhány ruha volt még a nappaliban, aminek neki is ültünk. 
- Végre megkaptam a pokrócom - öleltem magamhoz a puha, sötét lila takaróm, mint egy kisgyerek. 
- Nem tudsz meg lenni anélkül a vacak nélkül - forgatta a szemét, miközben az egyik ruháját hajtotta össze. 
- Te meg ne szólalj a dülledt szemű kenguruddal! - böktem rá fenyegetően. 
- Az egy nyúl! - nézett rám vérig sértettem és ő is a kezébe kapta azt a dögöt. - És nem is dülledt a szeme! 
- Hát akkor mi a fenéért nagyobb a szeme, mint az orra? - utaltam arra a barna szőrű, rózsaszín szemű szörnyre.  
- Mert ez ilyen és kész - húzta ki magát hercegnősen. Nagyon ijesztő, amikor felém van fordítva. Régen, mikor Liznél aludtam, mindig engem bámult a komódról és soha nem tudtam rendesen aludni. Gondoltam, végre megszabadulok tőle, erre tessék, Ancsa kiküldte neki.  
  Miután végleg kipakoltunk - meg el -, végig gondoltam, hogy mink van, és nagyon boldog lettem. Végre van kávéfőzőnk, fürdőcuccaink, ruháink télire, ágyneműink, konyhai eszközök, laptopunk, a könyveim, cipőink és anyu gondolt a kajára is: küldött ki instant kajaporokat és receptes könyveket, ha véletlen szükség lenne rá.  
- Beszéltem Krisszel - szólalt meg Liz a konyhaszigeten ülve és a frászt hozva rám, ugyanis nem vettem észre, hogy idejött; aztán pedig ideges lettem, amint felfogtam, hogy mit mondott.  
- Mit szólt? - fordultam felé félve és a konyhapultra támaszkodtam.  
- A telefonban egész nyugodt volt, csak otthon nem. Anyu szerint felborította a székét, amikor megtudott mindent - közölte teljesen közömbösen, majd beállt segíteni a szendvicsek készítésében. Aki nem ismeri Kriszt, az inkább túlzásnak tartaná ezt a fajta reakciót, mint normálisnak. De mi ismerjük, és inkább sajnáljuk ezért. Huszonnégy éves korára sok mindenen átment, amin Liz már nem, és félti a húgát, hogy neki ne kelljen hasonlóban szenvednie, habár ennek nagyrésze már képtelenség.  
- Ki akart jönni - adta át Liz a következő infót. Nem szívesen beszél ezekről, de ha igen, akkor is nehezen. A családi dolgaik nagyon titkosak voltak mindig is. 
- Még csak az hiányozna. Annál több időt kéne itt töltenünk. - Ha Krisz kijönne, többet kéne keresnünk és csak akkor hagyhatnánk el a lakást, ha dolgozni mennénk.  
- Ezt ő is belátta, így maradt otthon. De tudod, hogy valahogy akkor is ki akar majd jönni. - Nagyot sóhajtott, majd késsel és kenyérrel a kezében a konyhapultra támaszkodott és lecsukta a szemét. Mögé léptem és átkaroltam hátulról, olyan erősen, amiből éreznie kellett volna, hogy mellette vagyok és segítek neki. - Óriási galibát csináltam - csóválta meg a fejét. Én viszont nem mondtam semmit, hiszen csak egyet érteni tudtam volna.  
  Este nyolc óra fele eszembe jutott, hogy két nap múlva dolgozni megyünk, így elővettem a katalógust és áttanulmányoztam. Igazából, ami lényeges infó volt számomra, az az, hogy milyen bandák vannak és, hogy hányan; mivel valójában még azt se tudjuk, hogy kikkel fogunk dolgozni. Ezt valahogy kihagyta Mr. Han.  

* 

 Szombat reggel, természetesen, hozzánk híven késésben voltunk.  
- Liz, hova tetted tegnap a bőrkabátomat? - kiáltottam át a fürdőbe a szekrényem előtt állva egy szál fehérneműben.  
- Az a tiéd? Azt hittem anyu vette. Nálam van - kiáltott vissza kicsit túl hangosan. 
- Mi az, hogy azt hitted, hogy a tiéd? Mióta hordasz ilyen ruhákat? - kérdeztem, miközben átléptem az ő szobájába és előszedtem a ruhám. 
- Mit tudom én. Tudod, hogy anyu mindig vesz valamit. - Ebben viszont igaza volt. Liz stílusának a tökéletes ellentétét tudta mindig megvenni Ancsa. Ebből következett az, hogy azokat a ruhákat mindig nekem adták el, így tulajdonképpen alig jártam boltokba. 
  Kontyba kötöttem a hajam, mert nem akartam, hogy az arcomba lógjon egész nap, meg a nyakamra tapadjon ebben a melegben - már korán reggel lehetett érezni, hogy ma sem lesz hűvösebb, mint tegnap, sőt -; majd egy natúr sminket tettem fel, hisz mégis csak munkába megyünk.  

  Aztán néztem rá az órámra.  
- Liz, ha most azonnal nem kezded el elpakolni a cuccaid, elkésünk az első napunkról! - mentem be a szobájába, ahol épp a cipőjét vette. Ő is magas sarkú mellett döntött, egy egyszerű arany színű kosztümmel és farmernadrággal.  

- Megyek már! – legyintett hisztisen. 
- Remélem nem hagyunk itthon semmit a rohanás miatt – sóhajtottam fel és kimentem a konyhába, hogy gyorsan összedobjak néhány szendvicset. 
  Aztán ismét ránéztem az órára. 
- Liz, most azonnal indulunk! – kiáltottam a szendvicses zacskóval a számban - amit a gyors pakolás miatt kaptam be -, és a hozzávalókkal a kezemben. Nos, igen: tipikus én, tipikusan késésben, korán reggel.  
  És egy tipikus katasztrofális reggelen biztos nem maradhat el a pénzpazarlás.  
- Kitaláltad már, hogy mi legyen? – szállt be Liz a taxiba. Nem válaszoltam, mert egyszerűen nem tudtam, így csak a hátát bámultam. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Mi az hogy ÉN kitaláltam-e valamit?! Neki is ugyanannyi lenne megoldást találni a taxi problémánkra, mint nekem! Ráadásul, én sem tudhatok mindent!  
  Éppen akkor értünk a Pledis elé, amikor a buszokba szálltak be a stylistok, operatőrök, a kellékesek és sminkesek. Feltűnés nélkül beálltunk mögéjük és felsiettünk a kis szürke busz leghátuljába. Vagy ötvenen voltak még rajtunk kívül a buszon, de nem igazán foglalkoztak velünk. Aztán szólalt meg a hangszóró a fejünk felett. A nő a dobhártyámba szúrt tűt éles hangjával, amitől ijedtemben ugrottam egyet a helyemen: 
- Han Lee?! 
- Ha ő a fő menedzser, fel fogom találni, hogy hogyan öljem meg magam egy jegyzettartóval – néztem komolyan Lizre. 
- Segítek – vágta rá egyből. Ezután az összes többi ember nevét bemondta a nő ugyanolyan hangsúllyal, amire egy kiáltás volt a válasz. Névsorolvasás.  
- Laja és Alez?! – Valószínű ekkor kaptam a legnagyobb frászt. Először mindketten lefagytunk, aztán én kapcsoltam először és elkiáltottam magam – mint az előttem szólók tömkelege -, ezzel az összes szempárt magunkra tapasztva.   
- Szóval ez lesz a koreai nevünk – tűnődött el Liz, majd bólogattam.  
  Az elmúlt háromnegyed órában csak és kizárólag kiszabadulni akartam a buszból. Nem volt olyan pillanat – felkiáltásom révén –, hogy ne bámultak volna néhányan minket, ismét csak azért, mert európaiak vagyunk. Igaz, az öltözködésünk is más volt – élénkebben és választékosabban öltöztünk fel, mint azok a nők, akiket hátul láttunk –, de ha csak ezzel lett volna baj, akkor azt az első tíz percben letudtuk volna. Ezért történt az, hogy az elsők közt szálltam le a buszról, Lizt is hátrahagyva. Amint leléptem a busz lépcsőjéről, megcsapott a benzin és olaj szag, és egy pillanatra otthon éreztem magam. Szeretem ezt az illatot már kiskorom óta, amikor anyuékkal utaztunk külföldre. Az illatokhoz hozzácsapódott a sötét és hűvös levegő, ami azért volt, mert a parkoló mélyében álltunk meg, ahova nem ér be a napfény. Ez pedig a hosszú, éjszakai autóutakat juttatta eszembe. 
  Elméletem megdőlt, mikor a leszálló embereket figyeltem az aréna VIP-parkolójában. Azok a nők, akik elöl ültek, sokkal fiatalabbak voltak, mint akik hátul, és hasonlóan öltözködtek, mint mi. Velük kapcsolatban az első információm a folyamatos vihogás és nevetés volt. Talán kicsit túl tinédzseresek voltak; hasonlítottak a régi évfolyamtársaimra, akikkel eleinte Liz is jóban volt. Általában az ilyen emberekkel nem érzek szimpátiát, ahogy általánosban sem, ott ők sem bírtak engem és én sem őket.  
  Miután mindenki leszállt, a főmenedzser – természetesen – halandzsaiul kezdett a parkolóban beszélni. Hangja érdes és hangos volt, csak úgy visszhangzott a parkolóban. Külső stílusa sem sokban különbözött hangjáétól – egy takarónak tűnő kardigán volt rajta, lógós farmernadrág és póló. Nem passzolt össze az öltözék, de a színvilága illett beszédstílusához. A többiekhez mérten nem lehetett több, mint huszonnyolc, de sokkal idősebbnek tűnt.  
  A fiatal vihogó lányok – inkább így hívnám őket – egy csoportban álltak és folyamatosan beszéltek. Néha az egyik lány odafigyelt egy kicsit, de utána sugdolództak tovább. Külsőjük tökéletesen illett személyiségükhöz, na meg egymáshoz is. Ugyanaz a fekete egyenesre vasalt frufrus haj, fekete kontaktlencsével és tusvonallal; halvány rózsaszín és kék kardigánok, cipők, táskák és pólók, csak a farmer rövidnadrág volt más. 
Már most idegesítenek. 
  A férfiak, akik – vélhetően – operatőrök voltak, síri csöndben hallgattak mindent. Nem néztek se a vihogó lányokra, se ránk, pedig a buszon elég sokat bámultak. Így, hogy csöndben vannak, az ember észre se venné őket; még az öltözékük is egyhangú volt: short és póló, jelentéktelen színekben.  
- Ti ketten! – bökött hirtelen felénk a fő menedzser ujjával, amitől egy kicsit ismét megijedtem. – Én adok nektek feladatot, a többiekkel nem kell foglalkoznotok. A szabályokat tudjátok, jó munkát! – intett egyet és elindult a nagy bejárat fele, majd utána a csődület is. Gyorsan felfogtuk, amit mondott, és mi is mentünk be a fotocellás üvegajtón.  
  Az első két órában az előkészületeket figyeltem Lizzel, ami így első ránézésre nem semmi. Sürög forog mindenki a backstage-ben és a színpad körül, tervezik a programot, állítják a kamerákat, pedig a koncert csak délután kettőkor lesz.  
- Azt mondta, hogy a banda csak délben jön a főpróbára – mutatott Liz a menedzserre, aki épp nagyon magyarázott valamit az egyik vihogó lánynak a színpadon. Bólintottam, majd meguntam az ülést és elmentem a backstage-en keresztül az öltözőbe kávéért. Az összes cuccunk ide volt lepakolva, tulajdonképpen minden ide volt behányva, kivéve a kamerás dolgok. Kétoldalt a fal mellett vagy húsz szék volt ugyanennyi kivilágított tükör előtt, az asztalon pedig mindenféle smink és hajformáló eszköz. Szemben egy másik ajtó állt - ami a ruhatár lett volna -, ebből szintén nyílt egy ajtó, ahol az igazi öltöző volt. És aminek nagyon megörültem, hogy itt hordanak magukkal kávéfőzőt, így nem kell a kavaróssal meg a gépessel szórakozni. Csak be van osztva, hogy melyik héten ki hoz kávét.  
- Meg fogok őrülni, ha négy hónapon keresztül ezt kell csinálnunk – lépett be Liz és nekidőlt az ajtónak a térdére támaszkodva.  
- Nézd a jó oldalát – mosolyogtam rá. – Sok bandával találkozhatsz és hallgathatod őket. Pl. a XIXO – vigyorogtam tovább.  
- Ez igaz de aj – sóhajtott fel. – Még csak hozzájuk se szólhatok – nyavalygott tovább, én pedig hangosan felnevettem. 
- Na, az tényleg nagy csata lesz neked! – mentem el nevetve a csúnyán rám néző Liz mellett. Nem tudtam továbbra sem mit kezdeni magammal, így visszaültem a nézőtér egyik ideiglenesen felállított székére és figyeltem az embereket.  
- Laja! Jöjjön ide! – Ez a nő egyre jobban megijeszt. Felálltam, felhajtottam a kávém és a színpadhoz siettem. 
- Tessék?  
- Fogja ezt a jegyzettömböt és írja össze, hogy minden meg van-e az öltözőben! És hozzon egy kávét! – rikácsolta el majd a kezembe nyomta azt a rakás papírt és el is rohant a színfalak mögé. Tovább rikácsolni. Az ember azt hinné, hogy angolul élesebb hangja van. De nem. Hihetetlen, de lágyabb más nyelven.  
  Az öltözőben nem találtam Lizt, így fogalmam sem volt, hogy hol van, de nem aggódtam, mert innen nem mehet messzire. Esküszöm, olyan, mint egy kisgyerek, akire vigyázni kell.                                  Összesen négy oldalnyi kipipálni valóm volt, aminek egyből neki is estem. 
  Egy órával – és egy rakás mindenfajta sminkkel – később visszasiettem a nőhöz – akinek már megint nem tudom a nevét – és a kezébe nyomtam a jegyzettömbjét.  
- A banda egy óra múlva érkezik, rendeljünk ebédet! – fütyült a nő a többieknek, akik egyből eldobtak mindent és leültek a kupis, egyhangú backstage székeibe. Mindenkin az látszott, hogy nagyon fáradt; még a sugdolódzó lányokon is, akiket amúgy szinte egész végig sehol sem láttam. Ahogyan egy órája már Lizt sem. Ideges lettem, hogy hova a fenébe tűnt, így tárcsáztam a telefonját. Hála a jó égnek felvette: 
- Igen?  
- Mi az hogy igen?! Hol a fenében vagy?! – „kiabáltam” suttogva. 
- Az öltözőben – válaszolt tök egyszerűen. 
- Azt kétlem! Nem találtalak ott!  
- Nem! Az öltözőben, de a ruhatárban – beszélt tovább nyugodt hangon, aztán hallottam hogy valami leesik a vonal másik végén. 
- Mi a fészkes fenét csinálsz ott?! Mi esett le?! – akadtam ki teljesen és elindultam az öltöző fele. 
- Miért csinálod mindig ezt? – fogtam a fejem az ajtófélfának támaszkodva. Liz előttem egy kantáros fekete nadrágban állt, és olyan vörös bőrdzsekiben, mint egy női rúzs. A vigyorról az arcán meg ne is beszéljünk.  
- Már Instán is fent van – billentgette a fejét úgy, mintha ezzel amúgy egyéb problémánk nem is adódhatna, azon kívül, hogy nem érkezik rá elég lájk.  
- Te megvesztél?! – kiáltottam fel, majd gyorsan becsuktam az ajtót magam mögött. – Azonnal szedd le!  
- Dehogy szedem! – sértődött meg. 
- Liz, borzasztó nagy bajba keveredhetünk! – emeltem a hangom és szigorúan néztem rá, de túlságosan makacs és öntörvényű ahhoz, hogy magától leszedje. Aztán eszembe jutott, hogy minden jelszavát tudom, így le tudom törölni a képet. - Öltözz vissza sietősen, mert ebédelünk! – szóltam rá, de már vagy három méterrel arrébb kotorászott a ruhák közt. A kaja hallatára egyből figyelt rám, és amíg öt percig öltözködött, én letöröltem a képet. Egy katasztrófa elhárítva. Maradt: kettőezer hatszáznegyvennégy.  
  Kint az összes ember ugyanúgy ült a székében, mint amikor elmentem, és mikor megláttak minket, felragyogott az arcuk.  
- Csak hogy itt vagytok! – pattant fel az egyik székről a fő menedzser bosszúsan. A kezembe nyomta a méregdrága IPhone-ját és gonoszul rám mosolygott. – Ti rendelitek a kaját – közölte egyszerűen. Elhadovált egy koreai nevű étterem nevet és le is adta „rendelését”. Ezt hívják poénnak. Miért nekünk kell? Miért nem rendel mindenki magának? Értem én, hogy újak vagyunk, de azért még is. Mindenkinek magánügye az étel, nem?  
  Fél órával és egy országra elég kaja megrendelésével – még jó, hogy legalább egy ember értette azt a katyvaszt, ami az ételnevek dobálázásáról szólt – később élőhullaként rogytunk le az egyik asztalhoz a színpad mögött. A hasunk kegyetlenül korgott, és még egy fél órát várnunk kellett az ételre. Amikor kiérkezett minden, mindenki nekiesett a sok koreai ételnek, én pedig elvoltam a pizzámmal. 
- Mikor hagyod abba ezt az ázsiai kaja undort? – nézett rám Liz az asztal másik oldaláról, tésztával teli szájjal. 
- Mikor tanulsz meg csukott szájjal enni? – vigyorogtam rá gyerekes cinikussággal, mire ő csak a szemét forgatta. 
- Lara! – kiáltott fel és megmarkolta az asztal szélét, majd totál megfagyott ebben a pózban. A hátam mögé bámult – megjegyzem, gyönyörű volt nyitott és teleszájjal -, de én reagálni se reagáltam rá. Úgy voltam vele, hogy ez csak fangörcs százhuszonkettő pont nulla. Aztán végig gondoltam, hogy miért lehet fangörcse és egyből megfordultam, hogy a bejáratra nézzek. Hát, szerintem látni kellett volna azt a döbbenetet, na meg azt a két métert, amilyen messze elköptem a pizzám. Nem nőies mozdulat, de inkább, minthogy megint megfulladjak. 
- Szerintem az élet rajtam röhög – álltam fel és elmentem a terem sarkába, hogy kidobjam a pizzát. Liz hirtelen „kiolvadt” és felpattant a helyéről, majd Joshuáék elé rohant. Én inkább átléptem kuka melletti asztalhoz és elkezdtem rendet tenni, hogy ne kelljen megfordulnom; és abban reménykedtem, hogy nem vesznek észre.  
Hiú ábránd, Lara. 
- Lara! – kiáltott fel Joshua. A legkedvesebb mosolyommal fordultam meg és üdvözöltem én is. Egész fess volt ma, jobban állt neki a fehér ing begyűrve a farmershortjába, mint a fürdőruha. – Hát ti?  

Második fejezet: 1. rész

Figyelmeztetés: Ebben a részben is érvényes, hogy a vastagon szedett részeket a főszereplő nem érti!
Javaslom a zenék meghallgatását, ha esetleg nem ismeritek! Jó olvasást!
Óh, és még egy apróság! Aki Facebookról nyitja meg a blogot, kérem frissítse egyszer az oldalt, mert a linkek csak úgy lesznek jók!

Szórakozás

„[...] Nagy gondolkozásomból egy sikoltás keltett fel, mire egyből taposni kezdtem a vizet és a part fele tekintettem. Esküszöm, azt hittem, hogy megbolondultam.
- Ezt nem hiszem el! – csaptam homlokon magam.
- Lara, itt a Seventeen! – vigyorgott Liz és kirohant a vízből a partra, mire az összes fiú szájtátva őt nézte. Hát hogy is ne nézték volna, egy szál fürdőruha volt rajta.
- Erre mennyi esély volt?! – akadtam ki teljesen, majd elkezdtem kiúszni a partra.”  

Szerintem, már rég a megbolondulás szélén állhattam, mikor megláttam mind a tizenhárom tagot a parton, a világ összes színében pompázó shortban és pólóban. Egyszerűen nem fért be az agyamba az a tény, hogy a parton áll a banda, teljesen felpakolva fürdőcuccokkal és egy óriási nagy polippal, amire vagy négyen rá tudnak ülni.
Miután gyorsan kiúsztam a partra, észrevettek a tagok, és ismét csak szájtátva néztek végig rajtam, ugyanúgy, mint az előbb Lizen. Ez egy kicsit idegesítő volt, tekintve, hogy rajtuk minden volt, rajtam meg kb. semmi.

- Sziasztok – köszöntem rájuk kedvesen, és próbáltam leplezni, hogy mennyire meglepődtem, és hogy mennyire zavar az ittlétük. Mert hát, pihenni jöttünk ide, erre meg Liz fangörcseivel kell majd itt is foglalkozni.
- Őhm...Te vagy...? – nézett rám Joshua nevetve. Nem emlékszik rám.
- Lara – nevettem én is.
- Áh tényleg – csettintett bosszankodva. Eztán láttam meg Mingyut, Joshua mögött állva. Intettem neki, mire ő először a szemét ráncolta, de aztán felismert és visszaintett.
- Óh, szia Vernon – integettem neki gúnyosan, épp ott állt Mingyu mögött és Lizzel beszélt, mint a többiek. Egyből felém fordult nagy vigyorral az arcán, amitől először frászt kaptam, majd amilyen gyorsan felém fordult, olyan gyorsan tűnt el az arcáról a mosolya és motyogott el egy „hellot”.
- Hogy kerültetek ide? – kérdeztük Joshuával egymástól, majd felnevettünk és mondta, hogy kezdjem én.
- Huh hát, egész nap állásinterjúkon voltunk, kimerültünk, én imádom a tengert, meg ezt is meg kell néznünk, ha már itt vagyunk nem?
- De, ez egy kihagyhatatlan élmény – értett egyet velem, közben Mingyu a többiekhez fordult, gondolom nem értette, amit beszéltünk. Odapillantottam Lizre, akinek arcán levakarhatatlan mosoly terült el, szinte platinaszőke haja vizesen tapadt hátára, csakúgy, mint a fürdőruhája. Ezáltal természetesen, aki csak tudta, folyamatosan a nőiességét bámulta. Ahogy végignéztem az arcokon, eggyel szembe találtam magam. Rendesen meglepődtem, főleg azon, hogy a srác még végig is mért, aztán kacéran mosolygott és megint Liz fele fordult. Ez mégis mi a franc volt?
- Na és, ti hogy kerültetek pont ide? Számomra ez még mindig túlságosan hihetetlen – néztem vissza Joshuára.
- Ez a mi kis helyünk a Sokchon – vigyorgott. – Ide jövünk mindig, már vagy egy éve, mert itt senki se szokott lenni. Egészen máig – nevettünk fel.
- Bocsánat, hogy „felfedeztük” a magán partotokat – rajzoltam a levegőbe is idézőjelet. – Ha még jöhetünk ide veletek, akkor biztos vagyok benne, hogy Liz is tartani fogja a száját – kacsintottam rá, mire mindketten Liz fele néztünk.
- Megbeszéltük – állt Liz mellé. – Na, srácok, ha még lejövünk velük ide, akkor Alíz nem szólja el magát erről a partszakaszról – fogta meg Liz vállát, én meg elkezdtem aggódni. Ha ilyen közel engedi magát Lizhez, ő lesz az a „valaki”, aki miatt el is ájul. És ahogy gondoltam, elkerekedett szemekkel nézett hol Joshuára, hol Joshua kezére.
- Jövünk hát! – kiáltott az a srác, aki az előbb nézett végig engem tetőtől talpig. Lizre néztem, ugyanis(minő újdonság) nem értettem semmit; és amit az arcán láttam, teljes boldogsággal töltött el. Soha nem láttam még ilyen boldognak. Még tovább halandzsáztak, én viszont már megszáradtam, így inkább kifeküdtem a Montenegrós törölközőmre, és élveztem a nyárból maradt töredék napsugarakat. Égetett a nap, tűzött, de nem érdekelt. Idén nem voltunk családi nyaraláson, amit bántam is, ezért be kell pótolnom a kimaradt napozást. Olyan színem van, mint a falnak, és nem, nem a színes fajtának.
Kb. öt percig tudtam nyugodtan feküdni, aztán olyan melegem lett, hogy inkább merültem egyet, Lizék közben meg úsztak és beszélgettek, szétszórva az öbölben. A tenger alját tökéletesen láttam az aranyszínű homokon, sőt, néhány szép kagylót is tudtam szedni. Már derékig ért a víz, amikor egy kis csapat hal cikázott el mellettem. Szép, virító kék színük volt, de nem ismertem, milyen fajta. Ábrándozásomból egy újabb sikítás keltett fel, amire egyből odakaptam a fejem. Liz éppen a vízben csobbant, lecsapva az összes bandatagot a térdig érő vízben. Mingyu és négy másik magas srác(nem emlékszem a nevükre) dobta el Lizt, ahogy néztem, akaratán kívül. Miután feljött a víz alól, elkezdett nagyon erősen köhögni. Megijedtem, Liz fél a víztől egy kicsit, ezért sem szeret lejárni. Azon is meglepődtem, hogy nem kezdett el pánikolni, mikor a banda előtt állt egy szál fürdőruhában. Jó, elismerem, talán jó hatással vannak rá a fiúk.
Elindultam felé, eldobva a kagylókat, de mielőtt odaértem volna, már nevetett a fiúk közt állva, ugyanis ők is megijedtek, és megütögették a hátát.
- Liz, jól vagy? – kérdeztem Vernon mellett állva, aki megijedt, mivel nem vett észre, majd ismét a szemét forgatta. – Csodálkozom, hogy nem repül le a fejedről – kuncogtam fel, rá nézve.
- Persze, csak nyeltem egy kis sós vizet – nevetett tovább, mit sem törődve a kis viharral köztem és Vernon közt. Kezd hozzászokni.
- Igyál két korty vizet, légyszíves – néztem rá aggódva.
- Megyek – sóhajtott fel. Néha a nővérének érzem magam mellette, de ez mindig is így volt. Hiába ő az idősebb, nagyobb felelősség van az én vállamon, mint az övén. Liz kiment, én pedig ott maradtam a fiúkkal, akik egy emberként fordultak Liz után. Az isten áldja meg őket már komolyan!
- Hé, játszunk valamit? – kérdeztem kicsit magasabb hangon, hogy biztos meghalljanak. Mindenki felém fordult, kivéve az a srác(ismét), aki végignézett. Még mindig Lizt bámulta. Fú, de idegesítő. – Hoztatok labdát?
- Persze. Jun, behozod? A sárga táska mellett van – mutatott Joshua a part fele. Gondolom a labdát mutatta, és a szőke perverz srácra nézett, akinek kihallottam a nevét! Jun! Jaj. Pedig még helyesnek is tartottam. De hamar kiderült, hogy beképzelt, ugyanis ő volt az első aki levetette a fehér, vizes pólóját és úgy játszott velünk később. Jó, elismerem, hogy jó a teste, de ezzel miért vág fel? Amint ezt a mozdulatsort Liz meglátta, megállt a kezében a vizesüveg, és egy jó ideig csak bámulta Jun kidolgozott hasát, majd hátát. Úgy szóltam rá, hogy jöjjön már be a vízbe. Ha így folytatja Jun, átveszi Joshua helyét, és miatta borul a vízbe Liz. Viszont nekem nincs kedvem a lábánál fogva rázni, hogy egy kis vér kerüljön az agyába és feléledjen. A többi tag, miután derékig érő vízbe mentünk, még csak meg sem merült, hogy a pólójuk át ne látszon(amit mondjuk most se értek, hogy miért kell takargatni magukat, de oké).
Jun egy röplabdát hozott be, majd velem szembe állt, bezárva a kört. Mellettem Vernon és Joshua, mellette pedig Liz. Róla, Joshuára tévedt a tekintetem, és egyszerűen, bizalmat éreztem vele kapcsolatban. Nem tudom, miért és hogyan, de jelenleg ő számomra a legmegbízhatóbb és legnyitottabb személy a bandában. Nyugodtabb vagyok, ha ott van Lizzel, így olyan, mintha engem helyettesítene. Ezért sem aggódtam, mikor otthagytam őket és visszamentem napozni. Ők tovább játszottak, néhányan pedig megmerültek fejtetőig az égszínkék vízben; megértem, nagyon meleg volt. Néha Lizben megállt az ütő, ezt a „kedves gesztust” látva a fiúktól, de különösebb fanreakciója nem volt. Büszke vagyok rá. Később bevitték a vízbe az óriási nagy polipot és öten ültek rajta. De, hogy mi értelme van annak a játéknak? Fogalmam sincs.
Miután visszafeküdtem a törölközőmre, szétnéztem az öbölben. Tetszett, hogy kétoldalt a partszakaszt sziklák határolták, amik lehetővé tették, hogy senki ne szerezzen tudomást erről a helyről. Az óriási kövek nagyon passzoltak az aranyszínű homokhoz, körülbelül ugyanolyan árnyalat volt a kettő. Bal oldalt tíz-húsz méter magasan húzódott egy szirt, minek kövei folyamatosan potyogtak le a magasból. Érdekesnek találtam őket, kíváncsi voltam mi van a másik oldalt. Fogtam magam, még ránéztem a bandára és Lizre, és elindultam megmászni őket.
Miután háromszor léptem valami szúrós kőbe - mert ugyebár, ilyen helyre mezítláb kell menni -, négyszer kaptam frászt az óriási rákoktól, amik csak úgy hirtelen feltűntek előttem(vagy a lábam mellett), kétszer majdnem beleestem a vízbe, ami folyamatosan csapkodta a sziklákat; végül átértem a másik oldalra, ahol egy kisebb nudista strandra bukkantam. Mondanom sem kell, hogy olyan sebességgel fordultam száznyolcvan fokot hátra, amilyennel még soha. Ezt az akciót a lábam bánta; belerúgtam az egyik kiálló sziklába.
- Hogy a kurva életbe! – káromkodtam el magam, majd leültem egy biztonságos kőre és megnéztem a sebem. – Szép volt Lara! – sziszegtem fel, miután megláttam az öt centis sebet a vádlimon. Szerencsére csak nagy volt, nem mély. Mivel nem ismerem az országot, ezért azt se tudom, hogy fizetni kéne-e a kórházi ellátásért. De valószínűleg igen.
Visszaindultam a többiekhez, de volt olyan része az útnak, ahol vízbe kellett lépnem. Akárhogy próbálkoztam ezt elkerülni, képtelenség volt, így bele kellett mennem. A só marta a sebem, kegyetlenül fájt, de muszáj volt visszamennem; ha sokáig maradok, még csak azt se tudják, hogy hol keressenek. Mielőtt még feltűnt volna előttem a part, egy magas, Barbie-rózsaszín hajú taggal találtam magam szembe. Elkerekedett szemekkel meredtem rá, nem értettem, hogy kerül ide.
- Óh hála a jó istennek! – makogott el valamit, miután ő is észrevett engem. – Gyere – ragadta meg a csuklóm, és elkezdett húzni arra, amerről jött. Fogalmam sem volt ki ő, nem emlékeztem a nevére, de valószínű, ő volt a leader(erre a következtetésre úgy jutottam, hogy ő tűnt a legidősebbnek). Mögötte kezdtem mászni; miután kiértünk a sziklák közül és a szirt mellett sétáltunk a többiekhez, egyszerűen a szemembe véste magát a háta. Széles és eszméletlenül kidolgozott volt, még a száraz pólón keresztül is, akárcsak egy sportolónak. Nem tagadom, egy kicsit elkábultam. Nem gondoltam volna, hogy a kis ázsiaiak is tudnak így kinézni.
A többiek már mind törölközőben álltak és vártak valamire - gondolom, ránk. Liz ugrálva elkezdett nekem integetni, mire én is vissza akartam, de amikor megemeltem a kezem, maró fájdalom hasított végig a vádlimon, így egyből felkaptam a lábam és vártam, hogy múljon a fájdalom. Nem figyelt, így csapódott a nagy hullám a sebembe, ami továbbra is szüntelenül vérzett. Liz felsikoltott és a szája elé kapta a kezét, Joshua és Mingyu felém futottak, a leader pedig hátrafordult hozzám riadt szemekkel, és amikor meglátta a lábam, felkapott a kezébe. Reagálni nem tudtam, nem gondoltam volna, hogy ekkora felhajtást csinálnak. Egyáltalán minek ez? Mire ez az egész? Ez csak egy nyamvadt seb.
- Tegyél le légyszíves! – kérleltem, miközben tovább sétált a többiek fele, de csak a fejét rázta. Tök jó. Joshua és Mingyu odaértek mellénk és egyből kérdezősködni kezdtek. És, hogy miért is nem a sérültet a kérdezik? Fogalmam sincs.
- Hé! Nincs semmi bajom, ez csak egy seb! – próbáltam a figyelmüket rám irányítani, de csak a hordozómmal csevegtek tovább.
- Mi a francot csináltál már megint magaddal, Lara?! – akadt ki Liz. Végre valaki, aki nem pátyolgat. – Neked állandóan bajba kell kerülnöd, igaz?! – Nos, igen, elég sokszor csinálok hasonlót, és általában mindig Lizre hozom a legnagyobb frászt.
- Kezdesz átmenni anyuba – nevettem, miután a leader lerakott a törölközőmre.
- Ez nem vicces Lara! És ha bajod lesz? És ha nem találunk meg? És ha nem tudom, hogy tuti valami extrém vakmerő dolgot csinálsz megint?! Akkor mihez kezdesz?! – állt be terpeszállásba, csípőre tett kézzel.
- Te mennyit voltál anyuval az elmúlt tíz évben? – nevettem tovább, Liz pedig a fejét fogva sóhajtott. – Jó, tudom, hogy aggódtál, de azt is tudhatnád, hogy nem lesz semmi bajom. Mindig vigyázok magamra.
- Tényleg?! – mutatott két kézzel a sebemre.
- Na, igen, ezt leszámítva. De túlélem. Csak a sós víz marta. Tudod, hogy fertőtlenít – próbáltam felállni, de egy kéz lökött vissza. Joshua keze.
- Hé! – néztem rá felháborodva.
- Nem mész sehova most már – szögezte le.
- Úgy érzem magam, mintha valami halálos betegségem lenne. Nyugi már! – néztem végig a tagokon, akik mind körülöttem álltak és aggódva néztek, kivéve Vernont, aki inkább nevetett ezen a kijelentésemen; mily’ meglepő.
- Ajánlom neked, hogy ne kelljen bevarrni! – mutatott rám fenyegetően Liz.
- Nem kell – vigyorogtam rá teljes fogsorral. Szem forgatva elkezdett hablatyolni a bandával, nagyon erősen gesztikulálva, amiből látszott, hogy borzasztóan ideges. Persze, megértem, hogy aggódik. Ő is érzi, hogy én vagyok neki a biztos pont ebben a hatalmas országban, de ezt nem kéne a fiúk előtt kimutatni.
- Szerintem menjünk haza. Így nem tudsz már fürdeni. Csak kínzás lenne neked, ha mi belemehetnénk, te meg nem; ismerlek már – sóhajtott Liz, miután abbahagyta a szövegelést.
- Igaz – mosolyodtam el. El is felejtettem, hogy így ismer. – Sajnálom srácok – néztem rájuk bocsánatkérően, mire ők csak mosolyogva legyintettek, jelezve, hogy semmi baj. Értenek ők angolul, csak nagyon alap szinten.
Nem is kellett semmit mondanom, a fiúk és mi is elkezdtük összeszedni a cuccunkat. Gondolom Liz elmagyarázta, hogy „Nincs ennek semmi baja, csak megint ki akarta magát nyírni”. Még a gesztikulálás is passzol. Elindultunk fel a kis emelkedőn, ami annyira nem volt sziklás, mint ahol a sebemet szereztem, de voltak kis kavicsok, így inkább felvettem a papucsot ezúttal. Jun előre engedett minket, hogy mi másszunk fel először. Hát, hogy is ne engedett volna, a rikító sárga és virító fehér ruhánkon keresztül átlátszott a vizes fürdőruha vonala. Kiérve a bozótosból – mert még az is volt a kis ösvény mellett –, egyből elkezdtem a szememmel tusolót keresni, ugyanis engem borzasztóan mart a sós víz; és ez az egyetlen olyan dolog, amit nem tudok elviselni a tengerben.
- Lányok, mi szerintem innen amarra megyünk – mutatott Joshua egy másik bozótos részre, ami nem sokkal van arrébb onnan, ahonnan kijöttünk. – Ott áll a buszunk. – Először nem értettem, miért nem jönnek velünk, aztán leesett. Ezen a forgalmas és zsúfolt parton biztos letámadnák őket, ráadásul az újságba is bekerülnénk. Meg is van a cím: „Az új koreai fiúbanda tagjai egyenesen Európából találtak párt maguknak”. Hát, szépen festenénk, mit ne mondjak. – Vigyázz a lábadra Lara, kössétek be! – nézett rám aggódóan.
- Nem lesz baj, nyugi – mosolyogtam rá. Jól esett, hogy gondolt rám.
Elköszöntünk tőlük – hihetetlen, Liz nem ugrott Joshua nyakába -, majd kerestünk egy tusolót. Kár volt, kb. háromnegyed órát álltunk sorba, mire végre letudtuk magunkat öblíteni. A sebemet lemostam, amennyire engedtek a fájdalomreceptoraim, aztán ráhagytam azzal a címszóval, hogy "majd otthon kezdek vele valamit" és felöltöztem.
- Otthon kenünk rá... - kezdett bele Liz a mondandójába, miközben a tus alatt állt. - ...Nincs nálunk semmi basszus! - ciccegett.
­- Liz, túlélem, nyugi. Majd beborogatjuk, ha ennyire aggódsz - mosolyogtam rá, de ő nem válaszolt semmit, csak gondterhelt maradt az arca. Nem értettem, miért ilyen.
Rengetegen voltak már így, nyolc óra fele is az egész Sokcho tengerpart területén; végül is érthető, itt sokkal melegebb az idő, mint Szöulban, ami nagy szó az én szemszögemből.
A partról a buszmegálló, ahol leszálltunk, nem volt messze, de a következő busz kilenckor indult, így addig beültünk enni egy kisebb étterembe, a buszmegálló közelében. A nevét nem tudtam elolvasni, ugyanis halandzsaiul volt és gondolhattam volna, hogy rendes európaiaknak kitalált kaja nincs is benne, ha már a neve se latinnal van írva. Belépve megcsapta az orromat a kínai csirke szaga, amitől, mintha teljesen elment volna az étvágyam. Szerencsére sok ablak van; majd olyan helyre kell ülni.
- Na ,mit eszel? – vigyorgott Liz; tudta, hogy valamit ennem kell, és annak a valaminek a helye az elénk kirakott tálakban volt a fémpulton. Vágtam egy grimaszt és vettem egy tálcát, majd beálltam a sorba. Itt is temérdek mennyiségű ember állt és vacsorázott éppen, de már nem fürdőruhában és hasonlókban. Mi viszont, itt álltunk csurom vizes ruhában és a sótól kukacokba állt hajjal. Kicsit bámultak meg csak.
- Nézd, az nem is olyan rossz kinézetű! – kiáltottam fel és a sor végére mutattam, ahol egy tál levesszerűség állt, amiben tészta és valamilyen hús volt. A neve viszont, nem volt kiírva. Odaszaladtam és egyből kértem a tömzsi éjfekete hajú kiszolgálótól egy adagot. Kedves mosollyal az arcán oda is adta, de amikor kiírta a gép az árát, leesett az állam. Ez az egy adag étel, magyar pénzre átváltva négy ezer forint volt! Ilyet se eszünk többet.
- Elképesztő! Ez is az én szerencsém. Végre megtetszik valami fura kaja, erre csillagászati ára van! – háborodtam fel, miután leültünk egy két személyes asztalhoz a sarokban, ahol nem sok ember volt. Legalább nem keltünk feltűnést a kinézetünkkel. De az ablakot kinyitottam a kék falon.
- Mert az nem is koreai kaja! Amerikából jön, csak úgy néz ki, mint a koreai – duzzogott Liz és lecsapta a Micsis tálcáját az asztalra, fogta a székét, megfordította és terpeszben ült rá. Szokása.
- Na látod, így is kiszúrom, hogy mi a jó – vigyorogtam rá és belekezdtem a „Nem tudom milyen nevű” vacsorámba. Látszólag nagyon zavarta valami Lizt. Nincs jó kedve, mióta a leader visszavitt magukhoz. Majd beszélünk otthon. Áh, már otthonnak hívom ezt a helyet.
A busz ismét zsúfoltságig megtelt, de most nem annyira, hogy Liz az ölemben landoljon, bár, így is két széksorral előrébb került. Szöul fele mindketten elaludtunk, és engem a szomszédom keltett fel, mert nagyon sürgős dolga volt. Érdekelne, hova rohanthatott annyira este fél tizenegykor.
Lizt én keltettem, és miután lemásztunk végre a buszról, legnagyobb örömömre taxit indultunk fogni, és ezt is természetesen én.
- Vissza kell vennünk a taxizásból. Nem fog maradni pénz.
- Igen, ezen én is agyaltam már. Nincs sok választásunk egy ekkora városban, csak a tömegközlekedés, biciklizés és gyaloglás, tekintve, hogy mindkettőnk autója otthon van. - Szeretem, mikor Liz értelmesen is tud gondolkozni és értelmesen is tud beszélni. Az emberek sokkal okosabbnak gondolnák, ha ezt az oldalát is megmutatná nekik.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem nincs kedvem reggelente egy órát tekerni ide oda - szálltunk be a taxiba, majd Liz elmakogta a címet.
- Nekem sincs. Szerintem erre térjünk vissza, ha megkaptuk a fizetést. Lehet, hogy még az autó is összejön - vont vállat a hátsó ülésen.
- Igazad van. - Végül is, ki tudja, bármi lehet a fizetésből. Az összeget még mindig nem tudjuk, és nem hiszem, hogy a jövőhónapig meg fogjuk tudni.
A taxiablakon kinézve, az embereket kezdtem el figyelni. Sürögtek-forogtak, mindenki rohant, csakúgy, mint az a fickó a buszon. Úgy tűnt, mintha többen lennének éjszaka Szöul utcáin, mint nappal. Ezúttal is kábulatba ejtettek a hatalmas épületek, amik mellett elmentünk, a város fényei, amik hiába világítottak mindenhol, a taxiban ugyanúgy sötét volt; az éttermek dugig voltak, és ha nem ázsiaiként nézelődsz, akkor észreveszed a sok más kontinensről érkezett turistát, vagy akár az itt élőket. Szöul gyönyörű éjszaka és nappal is egyaránt, de még mindig úgy érzem, hogy ez nem az én helyem.
Kifizettük a taxit, aminek az ára ezúttal nagyon nem tetszett. Össze fogom számolni az eddigi taxizásaink árát.
- Bele fogok őrülni ebbe a három zárba - sóhajtottam fel, miután kinyitottam az összes zárat.
- Inkább, minthogy betörjenek. Így sincs semmink, pláne, ha lopnának - lépett be a szobájába, hozott ki kötszert - gondolom, a bőröndjéből -, intett a kanapé felé, és elkezdte bekötni a lábam.
- Felesleges ez a felhajtás, ezt te is tudod - néztem fel Lizre, aki a kanapén ült mellettem, ölében a lábammal. - Három nap és semmi bajom.
- Idefigyelj! - pattant fel, végezve a kötéssel; én pedig ugrottam egyet emiatt a hirtelen és váratlan mozdulat miatt. A frászt hozta rám. - Nem érdekel mit csinálsz, de nem fogsz valami fertőzést összeszedni, vagy rontani ezen a kurva seben! Nem hagyhatsz itt egyedül, érted?! - kiabált, majd bökött rám a mutató ujjával. Teljesen lefagytam, köpni-nyelni nem tudtam, és esélyem se lett volna, mert Liz sírva rohant be a szobájába. Ezt pedig már végleg nem értettem. Pár másodpercig ültem és gondolkoztam, aztán megindultam be hozzá.
- Bejöhetek? - kopogtam be és széthúztam a fa ajtót. Az ágyán feküdt és a párnájába sírt, vagy inkább zokogott. Leültem mellé felkapcsoltam a kislámpát az éjjeliszekrényen, és vártam, hogy megszólal, de ebben a pillanatban dezsavűm támadt. Nem ez az első eset, hogy sír az ágyán, én pedig megakarom vigasztalni. - Nézd Liz...Tudom, hogy félsz. Én is félek, de muszáj ezt végig csinálnunk. - Megsimogattam a hátát, de ő lelökte a kezem és a szemembe nézett.
- Te ezt nem érted! Borzasztóan érzem magam, mert én taszítottam magunkat ebbe a helyzetbe. Nekem sokkal nehezebb, mint neked - sírt tovább a párnájába.
- Sh... - simogattam meg a fejét. - Igaz, hogy miattad vagyunk itt, de...Gondolj bele. Négy hónapot itt tölthetsz. Mindig is szerettél volna, nem igaz? - mosolyogtam le rá, mire ismét felnézett rám. A szemei vörösek voltak, tiszta könny volt az arca. Nem szeretem sírni látni, ahogy ő sem engem. Igaz, én is legszívesebben zokognék mellette, mint egy szerencsétlen, de nem tehetem. Nekem kell az erősebbnek lennem. - Tudom, ez nem vigasztal, de, ha számít... - hallgattam el egy pillanatra. - Már nem haragszom – mosolyogtam rá ismét, mire ő is felnézett rám, és egy halvány mosoly jelent meg az ő arcán is; de aztán megint összeráncolódott a szemöldöke és könnycseppek gördültek le az arcán.
- Úgy félek, Lara... - karolta át a derekam, majd levettem a cipőm és bemásztam az ágyba, betakarva őt is.
- Tudom, de együtt megoldjuk. Ahogy eddig mindent... - Lekapcsoltam a kislámpát, és még hosszú órákig a plafont bámultam a sötétben. Liz szipogása egy idő után elmúlt, majd mély álomba szenderült. Én viszont képtelen voltam lehunyni a szemem. Néha majdnem rám tört a mély zokogás, amit nem tehettem meg, hiszen Liz a hasamon aludt. Így is féltem, hogy felkeltem a mély levegőimmel, amik nem enyhítették azt a feszítő érzést a mellkasomban. Fogalmam sincs, meddig bírom még, de muszáj lesz. Ha én elengedem magam, Liz elveszik, s többé nem találjuk meg újra.

*

Az elmúlt kb. másfél nap maga volt a pokol. Az eső megint rákezdett, és nem tudtunk mit csinálni itthon. Liz eléggé depis lett, de miután szereztünk wifit a házba - meghaltunk nélküle -, kicsit jobb kedvre derült. Közben anyuék küldtek egy kis pénzt, hogy vegyük meg a szükséges dolgokat, így elmentem bevásárolni - Liz nem akart velem jönni, inkább otthon ült és nyomkodta a telefonját -, ezáltal, nem kellett étterembe mennünk kajálni, és olcsóbban kijöttünk. Viszont, amin meglepődtem, hogy ugyanolyan arányban van ázsiai és európai kaja az áruházakban. Főztem rendes ebédet, ami még holnapig elég lesz, ráadásul tudtam beszerezni egy melegszendvics sütőt, így egyszerű lesz a vacsora is. Egy fokkal nyugodtabb lettem, hogy ezeket el tudtam intézni. Az élelmiszer boltok után bementem egy bútoráruházba, ahol most ötven százalékos leértékelések vannak a hónap végéig; rengeteg jó dolgot láttam, amikre szükségünk lehet, ráadásul roppant jó árban. Remélem, sikerül majd elmennem fizetés után.
- Na jó - álltam fel a kanapéból, eldobva a telefonomat. - Ma este elmegyünk valahova. Nem ülünk tovább itthon.
- Mi van? Mi az hogy valahova? Hova? - nézett rám lopva a telefonjából Liz, én pedig kikaptam a kezéből, és hiába nyúlt utána.
- Szórakozni - szögeztem le. - Képtelenség, hogy ne legyen ilyesmi itt. - Liz a szemét forgatta, és elkezdett gondolkozni.
- De, van ilyen. Kb. három utcára innen - sóhajtott fel.
- Mióta vagy ilyen begyepesedett vénlány?
- Nem vagyok vénlány! Egyszerűen csak nincs kedvem – duzzogott be. - És most visszaadod a telefonom? Épp cikket olvastam a Got7-ről - nyújtotta a kezét.
- Ü-Ühm - ráztam meg a fejem. - Este visszakapod – szaladtam el a szobámba és bevágtam a bőröndöm hátsó részébe. Ott úgyse találja meg. Utánam futott, de nem találta meg.
- Jó és mit csinálunk estig? - állt meg az ajtómban, nekidőlve az ajtófélfának.
- Mindjárt este van. Már négy óra. Nyolc fele elindulunk, addig készülődünk - vigyorogtam rá és berángattam a fürdőbe, ahol kezdetét vette a "Liz-visszaalakítás", ugyanis rá se ismertem ilyen kinézettel. A haja gombócokban állt, a maradék vízálló sminkjét nem szedte le és a körömlakkja már rég lekopott. - Így mégse vihetlek el egy szórakozóhelyre, nem? - fogtam meg egy tincsét, felemeltem és kb az egész haja jött vele együtt.
- Hagyd – kapott oda. Ezután másfél órán keresztül szórakoztam a hajával, kezével és sminkjével, míg végül megcsináltam a sajátom is.
- Kapsz egy fekete sima ruhát, és én is azt veszem fel, csak fehérben. Tudod melyik. Amit Szegeden vettünk.
- Tudom. De én akarom a fehéret - nyafizott a nappaliból.
- Jó - forgattam meg a szemem.

Mielőtt elmentünk, ettünk pár falatot, tettünk el pénzt és indultunk is, ismét taxival, éljen. Egyébként összeszámoltam, és a szám tátva maradt az összegtől, ami a taxizások miatt gyülemlett fel, de erre még mindig nem sikerült megoldást találni.
A szórakozóhely előtt pár fiatal állt, ráadásul nem csak koreaiak. Ezen rendesen meglepődtem és nagyon örültem neki. Kihallatszott a zene, de én nem ismertem.
- Úristen! - sikoltott fel Liz és berohant. Otthagyva engem. Egyedül az utcán. Utána siettem, mielőtt még elrabolnának, és amint beléptem, egyből feltöltődtem energiával és egyúttal meg is nyugodtam. Szétnézve rengeteg fiatalt láttam táncolni a sötétben, néhol pedig UV-fénnyel kivilágított helyen; szemben a DJ-pult állt, jobbról pedig a márvány fehér bárpult, ami alulról UV-fénnyel volt kivilágítva és tulajdonképpen egy sziget volt a táncparkett közepén; a kiszolgálók pedig sürögtek-forogtak benne, folyamatosan kapkodták le a kivilágított alkohol tartalmú italokat és készítették a koktélokat.
Megpillantottam Lizt balról az egyik UV-fényes táncparkett alatt – gondolhattam volna -, virított a fehér ruhájában; majd elmentem kérni egy italt. Egész jó árban volt, így ittam még egy párat. Nemsokkal később érezni kezdtem a hatását és nekem is kedvem támadt táncolni, igaz, a számokat nem ismertem...És ekkor szólalt meg a kedvenc zeném, egy angliai bandától. Egyből a táncparkettre siettem, megragadtam Liz karját és közelebb húztam a hangszórókhoz.
- And oh, oh, oh I was a king under your control... - énekeltük mindketten a dalszöveg refrénjét telitorokból üvöltve.

(https://www.youtube.com/watch?v=539dWR_-xF0)

- Imádom ezt a zenét még mindig – rogytunk le a kis bárszékre.
- Én is. Igaz, a koncert ennél jobb volt – vigyorgott Liz, mire vadul bólogattam és kértem Liznek inni, hisz ő még nem ivott. Felhajtottuk, Liz pedig visszament táncolni én meg maradtam. Hallgattam a zenéket, amik halandzsaiul voltak, néha Lizre néztem a tömegben, aki látszólag hangosan kiabálta a dalszövegeket és végre kicsit jól érezte magát. Néha megakadt a szemem egy-egy érdekes emberen, és azon gondolkoztam, hogy mennyivel másabb kultúrában élnek itt. Úgy vettem észre, hogy itt a nők kicsit visszahúzódóbbak mind öltözködésileg, mind viselkedésileg. Alkoholból sincs annyi, mint mondjuk egy európai diszkóban.
Már nem tudom hányadik zene indult, de ami most kezdődött, egy lassabb dallam volt, nem ismertem, de kíváncsi voltam, mi lesz a dalból. Koreaiul kezdett énekelni benne egy srác, nagyon különleges hangja volt és valahogy magával ragadott a dal. Nem tudom, hogy az alkohol, vagy valami egészen más volt az oka, de letettem a poharam és elindultam be a tömeg közepébe. A dal ritmusára elkezdtem lassan mozogni és hirtelen megszűnt minden körülöttem. Csak én és a zene voltunk. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ezt a megnyugvást a lelkemben, de azt tudtam, hogy már nagyon rám fért.

(https://www.youtube.com/watch?v=nPgt606v-Eg)

Se perc alatt vége lett a dalnak, észre se vettem, már kezdődött a következő, amire szintén elkezdtem táncolni, de ez már pörgős volt, így én is váltottam. Egy gyors fordulattal kinyitottam a szemem, egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj, és nem tévedtem, ugyanis egy másik szempárral találtam magam szembe. A fiú nem lehetett több tizennyolcnál, magas, barna hajú volt, mely a szemét beárnyékolta. Ő eddig az első olyan srác, akire egyszerűen mondhatom, hogy helyes. Egy térdénél kivágott fekete csőnadrág volt rajta és egy egyszerű - ha, jól észleltem - kék ing, könyékig feltűrve. Nem láttam körülötte senkit, csak egy festett platina szőke kis nőt - ő viszont, már kb. a húszat ütötte -, aki folyamatosan a karját simogatta, miközben beszélt hozzá levegővétel nélkül. Tipikus "hülye picsa vagyok" öltözéke volt: szűk és igencsak rövid szoknya, és egy mély kivágású "póló". A nő után ismét a srácra néztem, aki észrevette, hogy rájuk meredek, de nem zavartatta magát, csak mosolygott és intett felém az italával, továbbra is a pulton támaszkodva karjával és látszólag nem törődve a mellette duruzsoló nővel.

Én sem zavartattam magam, tovább táncoltam egy egyszerű mosoly eleresztése után. Ilyenkor az ember egy kis maga biztosságot kap és jobban táncol, több élvezettel.

(Félreértés ne essék, a főszereplő/Lara nem csinálja ezt a nyelvével!:D)

Miután vége lett a számnak, elindultam a srác felé, aki egy "azta, tényleg idejössz?" mosollyal az arcán megfordult és kért italt, gondolom nekem. Igazából, fogalmam sincs, honnan szereztem bátorságot erre a lépésemre, aminek a célja az lett volna, hogy ismerkedjünk, mivel alapból nem csinálnék ilyet soha, főleg, hogy volt vele valaki. De hirtelen megtorpantam, mert Liz kiabált nekem jobbról. Odakaptam a fejem és egy fiatal(húsz éves körül lehetett ő is), magas és vékony srác épp ölelgette Lizt - vélhetőleg, nem volt a józanság magaslatán. Egyből odarohantam és lekevertem két pofont a srácnak, mire ő a pofonoktól megszédülten elengedte Lizt, mi pedig kirohantunk a szórakozóhelyről, mielőtt bármilyen feltűnést keltettünk volna.

Első fejezet vége: 5. rész

Figyelmeztetés: Ebben a részben a főszereplő/Lara, a vastagon szedett részeket nem érti.:D Jó olvasást kívanok!

Koreai Hawaii

„[...] - Ezek megőrültek! – kiáltottam fel a lift padlójáról, majd felnéztem és mindenki kerek szemekkel meredt rám.”

  Ijesztő volt ez a helyzet. Mindenki csak nézett minket, mint a riporterek a váróban. Az egyik fiú észbe kapott és segített felkelni, mire megköszöntem neki. Érdekes, karakteres arca volt, szőke hajjal és nálam magasabb volt. Úgy látszott, senki nem akar megszólalni, mintha vártak volna valamire. Ezután ránéztem Lizre, aki a lift sarkában összehúzódva cikázott a fiúk közt szemével. Sokkos állapotban volt. Ma már harmadjára. Még valaki esetleg, aki miatt még talán el is ájul? – Liz, jól vagy? – léptem közelebb hozzá, anélkül, hogy bárkihez hozzá értem volna. Bár, ez igen nagy képtelenség, ugyanis több, mint tízen voltunk a liftben egyszerre. Az ajtó kinyitódott, és a riporter banda ismét be akart jutni közénk(fogalmam sincs, hogy értek fel nálunk hamarabb a másodikra). Valamelyik bandatag gyorsan észbekapott és megnyomta a tízes gombot majd indultunk is fel. Éljen. 

- Valami probléma van? – kérdezte egy másik fiú. Örülök, hogy legalább egy valaki képes volt megszólalni. – Klausztrofóbiás? Elnézést érte, a riporterek miatt ugrottunk be a liftbe. 

- Nem, nem beteg, csak agyilag, K-pop fan. Ez valami új drog - legyintettem, mire a srác elnevette magát. Eddig még senki nem nevetett a – szerintem – vicceimen. Mindenki beszólásnak és szemétségnek vette az ilyesfajta megnyilvánulásaimat. 

- Igen, ismerem. Ha a K-pop drog, akkor én vagyok a...dílerje – mutatott magára vigyorogva, miközben én is elnevettem magam. 

Ezzel a mozdulattal végignéztem rajta, és annyit mondhatok, hogy érdekes arca volt neki is. Ő is olyan fekete feltűnő ruhában volt, mint BimBam a JYP-nél, ráadásul a mosolya gyönyörű volt. – Chanyeol - hajolt meg, majd a kezét nyújtotta. 

- Lara. – Nem tudtam mi ez a meghajlás, de már annyiszor láttam, így én is ezt tettem, majd megfogtam a kezét és megráztam. Hülyén éreztem magam a meghajlás után. Ez valami nagyon idióta szokás.

- Még egyszer, ha lehet? 

- Lara – mondtam ki lassabban és elnevettem magam. – Ilyen nehéz kiejteni?

- Igen. Szokatlan. De szép – mosolygott. Ebben a pillanatban Liz megrántotta a kardigánom a derekamon, ezzel a figyelmemet ráirányítva. Ránéztem, de nem értettem mit akar, ahogy azt sem, hova lett a sokkos állapota, és(amit ennél is nehezebben fogtam fel), hogy a sikoltozós előadását hol hagyta. szemével köztem és Chanyeol között cikázott, de akkor sem értettem. 

- Alíz – hajolt meg ő is és nyújtotta a kezét. Aha, féltékenység. Chanyeol zavartan nézett hol rám, hol Lizre, de végül bemutatkozott ismét. 

A lift felért a tizedikre, ahol mind kiszálltunk. A többi bandatag végig csendben volt. Tán nem tudnak angolul? 

- Merre mentek? – kérdezte Chanyeol.

- Az igazgatóiba – válaszolt hevesen Liz, én pedig kicsit meghúztam a karját, hogy nyugalom. 

- Mi is, menjünk a másik liftbe – intett és beszálltunk. – Őhm, ismeritek a bandát? – nézett ránk, miután befurakodtunk mindannyian a liftbe és valaki megnyomta a kettes gombot. 

- Igen – vigyorgott Liz. Olyan furcsa volt lenézni Lizre, kisebb volt nálam, ezért Chanyeolnál végképp. 

- Hát, én nem – nevettem egy kicsit. Most először éreztem magam kínosan, amióta Koreába jöttünk, azért, mert nem ismerek egy fiúbandát. Wow. 

- Mi vagyunk az EXO – mutatott maga mögé, majd egy „We are one!” felkiáltással meghajoltak.

- Óh, a XIXO! – néztem Lizre nevetve, aki csak a szemét forgatta. Hihetetlen. Találkoztunk a XIXO-val. Chanyeol elég furán nézett rám ezután a megnyilvánulásom után. Ja, tényleg, ő nem ismeri a XIXO üdítőt.

- Mindegy – legyintettem, és láttam Chanyeol arcán, hogy ő is jobbnak látta ezt nem firtatni. A liftajtó kinyílt és mind kiszálltunk. A folyosó gyönyörű volt, ugyanaz a színvilág, mint a váróteremben, de valahogy mégis szebb. A fal tele festményekkel, tájképekkel, és sok-sok nagy virágmintával. De nem azzal a gyerek fajtával; ezek már konkrét festmények voltak.

- Mielőtt bemennénk, bemutatom a tagokat – álltunk meg az igazgatói ajtó előtt. – Sehun, Suho, Baekhyun, Chen, Kai, Yixing, Xiumin, D.O és jómagam – vigyorgott, mint egy kisgyerek. Azért ezt már könnyebb volt megjegyezni, mint a tizenkettőt.

- Örülök. Menjünk be – kopogtam be, majd benyitottam. Ez a szoba határozottan nagyobb és rendezettebb volt, mint a JYP-nél. Az ablak előtt volt a nagy íróasztal, körben az összes falat  könyvespolcok borították. Természetesen halandzsai könyvek, mert miért is ne. A vezető éppen az ablakon nézett ki, és a nagy üvegen látott minket elmosódottan visszatükröződni. 

- Oh Sehun – szólalt meg az igazgató -, tán nem felszedtél pár... – fordult felénk - ...európai hölgyet? – vigyorgott kacéran Sehunra. Hihetetlen, képes voltam megjegyezni egy tagot. Ő volt, aki segített felállni. 

- Nem, nem dehogy. Igazából fogalmam sincs, hogy kerültek ide. Chanyeol? – fordult Chanyeol felé, egy kis halandzsázás után. Jó lenne, ha értenék is valamit. Miért nem beszélnek angolul? Lizre néztem, aki mosolyát visszafojtva pásztázta a padlót; értett mindent. 

- Én sem tudom – nézett le rám. Hű. Valaki, aki magasabb nálam. Viszont én csak bámultam nagy szemeibe. Szóra nyitotta a száját, de Liz megelőzte:

- Az állásinterjúra jöttünk – intett egy picit Liz, hogy észre vegyék. Én a szemem forgattam, majd az igazgatóra néztem.

- Áh igen, az interjú. Bocsi lányok, elfelejtettem, sok a dolog a Comeback miatt. Gyorsan aláírjuk a papírokat és mehettek is. Előtte viszont beszélek a fiúkkal – nézett ránk bocsánatkérően, majd a fiúkhoz fordulva elkezdett koreaiul beszélni. Liz pedig az egésznek háttal állt, majd a fülét hegyezte. Hát persze, hogy értette. Aztán felsikoltott egyet örömében, mire mindenki felénk fordult. 

- Csak egy pók volt a kezén – rögtönöztem és eljátszottam, hogy lelököm Liz kezéről a „pókot”. Chanyeol felnevetett, tudta, hogy Liz érti amit beszélnek, és ezt viccesnek találta. Hát, szerintem ez annyira nem vicces. Mikor mindenki visszafordult, a Lizzel pont szemben álló srác tetőtől talpig végigmérte, majd egy „ez igen” fejvágás után ő is beszélt tovább. Hát szép, mit ne mondjak. Ha jól emlékszem, Kai volt. Pff. 

- Rendben – nézett ránk az öltönyös férfi, majd elköszönt a fiúktól(gondolom), akik tőlünk is. – Lee Sooman – mutatkozott be nem túl nagy lelkesedéssel. 

- Lara, ő pedig... 

- A papírok itt vannak, itt írjátok alá – tolta elénk, majd leült a bőrfotelbe és elkezdett telefonálni. – Ha van munka, szólni fogok, további szép napot – intett az ajtó fele és elfordult tőlünk, majd az ablakon kifele nézve magas hangon kezdett el beszélni. Lizzel csak elképedve álltunk az asztal mellett, ugyanis még csak azt se mondta, hogy üljünk le. Úgy tűnt, nem akar velünk többet foglalkozni, így aláírtuk a papírokat, és mikor kiléptünk, bevágtam az ajtót, mire Liz döbbenten nézett rám.

- Mi van? Egy férfi sem viselkedhet így velünk – sétáltam el mellette, majd beszálltam a liftbe, épp fent volt.

- Akkor sem csapkodjuk a főnökünkre az ajtót! Ez még az első nap sem volt! - nyomta meg a nullás gombot. 

- Ne rinyálj, siessünk a Pledishez, mert soha az életben nem érünk le a tengerre! – zártam le ennyivel a „vitát”.

  Leérve a földszintre, megint a riporterek elmegyógyintézetébe kerültünk. Mindenki odarohant hozzánk és az egész arcunk tele volt a mikrofonokkal, ráadásul a kamerák reflektora is a szemünkbe világított. A kezünkkel védtük magunkat és elindultunk – az akkor annak vélt – előre. Akármerre fordultunk, folyamatosan lökdöstek a riporterek, nyomták a rizsát halandzsaiul, amiből persze semmit nem értettünk. Vagyis, Liz lehet. A recepciónál már látni kezdtünk, a kamerások kitértek előlünk, csak éppen a foltokat láttuk mindenhol az erős fény miatt. A recepciós nő pedig sehol. Hát tök jó tényleg, egyedül maradtunk a vadállatokkal.

- Liz! Irány az ajtó! – fogtam meg a csuklóját és elkezdtem kifele húzni, mielőtt még elvesztem szem elől. Azonban az ajtónál nekinyomtak az üvegnek. És hát, Laránál betelt a pohár.

- Na idefigyeljen minden agyhalott! Két lépést mindenki hátrébb lép és megvárja amíg kimegyünk! – kiáltottam fel, mire mindenki megdermedt. Nem számítottak erre. Őszintén, én sem.

  Egy ideig még ugyanúgy az üvegnek voltunk nyomva, aztán mindenki tette, amit mondtam. Ekkor vettem észre egy ismerős arcot a háttérben. Chanyeol állt hátul, épp nevetett. Gondolom rajtam, hogy hogy kiakadtam. Nagyon vicces. A riporterek meg annyira hülyék voltak, hogy észre sem vették. Idióták. Inteni nem mertem Chanyeolnak, csak mosolyogtam, majd ki is léptünk, Chanyeol pedig egy intés után eltűnt a liftben. 

- Én ezt nem fogom bírni – tenyereltem a térdemre, ezzel is erőt gyűjtve magamnak. 

- Ez... – kezdett bele Liz. - ...Ez király volt! – sikoltott fel és tapsolt egy párat, néhány ugrással.

- Hallod! Te tényleg nem vagy normális – néztem rá elképedve. Hogy tud ennek örülni? 

- Mintha idolok lettünk volna! – ábrándozott.

- Ühüm, azok – legyintettem, majd fütyültem egyet, elkapva egy taxit. Most nem volt annyi ember az utcán, mint a JYPnél, így a morgás is kicsi volt, sajnos. Beugrottunk a taxiba és Liz egyből mondta is a címet, tele izgalommal. 

- Azért egy kicsit nyugi legyen Liz! 

- De áh, megyünk a Pledishez! – sikítozott hátul, mire a taxis bosszankodva nézett bele a visszapillantóba, én pedig Lizre, hogy hagyja abba. Az arckifejezésemet látva egyből befejezte a műsorozást. - És a fiúk arról beszéltek, hogy a Comebacken ki veszi le a pólóját. Chanyeol és Xiumin lesznek azok - vinnyogott tovább. Az oké, hogy ezt így értette. De én még a neveket se. Mi a fene? 
  A Pledis előtt még három dugóba kerültünk, ami érthető, hiszen az ebédidő kellős közepén voltunk. Az utcán mindenhol emberek rohangáltak óriási táskákkal, vagy anélkül, szinte mindenki fülén volt legalább egy eszköz, amin kommunikálni tudtak az ott éppen nem lévő emberekkel. De volt pár ember, akik inkább a kezeikre kulcsolódó ujjak tulajdonosaival foglalkoztak. Nem szeretem a párokat látni, mert mindig eszembe jut, hogy nekem ilyen nincs. Ez persze mind magamban hangzik el, mert én sem szeretem az önsajnáltatást. 

- Lara, megérkeztünk – szólt Liz, miután kiszállt az autóból, és én nem mentem utána.

- Ja persze, jövök – eszméltem fel, intettem a taxisnak és kiszálltam, mire egy fiatalos nő majdnem eltarolt. Még csak bocsánatot se kért. 

- Szép volt! – kiáltottam utána, de már el is tűnt a többi ember közt. Pedig az ember azt hinné, hogy ez Korea, itt kedvesebbek az emberek. 

  Liz után mentem, aki már nem bírt a bőrében maradni és már be is lépett az ajtón. Az ajtó mögött megcsapott egy illat...Mézeskalács? Augusztusban? 

- Liz! – szóltam neki, de ő már a lift előtt állt és várt. – Mi ez a mézeskalács illat? – álltam mellé.

- Néha szoktak sütni, van egy konyha, ott arra – mutatott a recepció melletti kétszárnyú ajtóra. Az ajtó díszítve volt mindenféle kék és halvány rózsaszín mütyürökkel, amikről, ha akartam volna se tudtam volna megmondani mik azok. Virágokra hasonlítottak. Ezenkívül a helység színei sem voltak mások, rózsaszín fotelek, üvegasztallal és kék fallal. A recepció pultja pedig üvegből volt, alatta CD-k, albumok sorakoztak, gondolom eladásra. Ami pedig még nagyon szembetűnő lehetett egy idegennek, az a sok növény volt. Mindenhol magas futónövények sorakoztak a falak mellett. Az SM-nél egy növényt se láttam, amit furcsáltam is. Bár megmagyaráz mindent Sooman modora, jobb is, hogy nem tart semmilyen élőlényt, tuti kipusztulna mellette.

- Te, Liz. Figyelj már – fordultam felé a liftben az államat vakargatva. – Honnan tudsz ennyi mindent a Plédesről? 

- Először is – kezdett el gesztikulálni. – Ez a hely Pledis, és nem Plédes. Másodszor pedig – váltott diplomatikus stílusra. Úgy látszik, ez fontosabb neki, mint gondoltam. – Odavagyok ezért a helyért, csakúgy, mint a Seventeenért. Hogy ne tudnék ennyi mindent? – Úgy nézett rám, mintha nem is ember lennék. 

- Oké, bocs, hogy kérdeztem. Meg ne egyél – „védekeztem” a kezemmel. Kiszálltunk a negyedik emeleten, majd a szemben lévő ajtón be is léptünk, egy halk kopogás után. Az ajtó mögött egy nagyon komor és kemény arcú emberrel találtuk szembe magunkat. Határozottnak és céltudatosnak tűnt, akinek az akarata mindig döntő. Tipikus vezető alkat. Viszont, amikor meglátott minket, mosoly terült el arcán, és egyből odasietett hozzánk bemutatkozni. Sokkal szimpatikusabb volt, mint a másik két igazgató, és ez megnyugtatott. 

- Foglaljanak helyet – intett Mr. Han a kék bőrszékek fele. Nem sokban különbözött ez az iroda sem Soomanétól, csak a színvilág volt más: ugyanaz, mint a váróban. Kezdem úgy gondolni, hogy minden ügynökség épületében ugyanaz a stílus uralkodik, de semmiképpen sem egyforma két cég megjelenése. – Szóval, először is örülök, hogy a mi cégünket is választották. Másodszor pedig nagyon sajnálom a történteket, biztos nehéz lehet új életet kezdeni egy idegen országban – nézett ránk sajnálóan, de nem a gúnyos fajtán, hanem az őszintén. Jól esett, hogy valaki végre a rossz oldalát is látja az egésznek. – Viszont jó hírrel tudok szolgálni, ugyanis Comeback következik az egyik bandánknál – Lizzel megnyugvóan néztünk egymásra. – Ami a feladatotok lesz, hogy a koncertek előtt, mind az idolokkal, mind a helyszínekkel rendben legyen minden. Néhányszor ti kapjátok majd, hogy leszervezzetek egy eseményt, de ez nem nagy dolog, menni fog, ebben biztos vagyok – küldött egy bátorító mosolyt felénk, miután előszedte a papírokat és elkezdte kitölteni. – Ámbár, mint minden munkában, itt is vannak szabályok. Szép és okos lányoknak tűntök, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmilyen jellegű probléma. Szóval, első és legfontosabb szabály: külsősöket semmilyen körülmények között nem hozunk be se koncertre, se fanmeetingre, bár ez szerintem egyértelmű – tolta elénk a papírt, miközben még továbbra is mosolygott. – Második: Az idolokhoz nem beszélünk, csak ha nagyon szükséges; nem fogdossuk őket, csak ha nagyon szükséges, ugyanis ez a stylist dolga. Harmadik: Bennfentes információk kiadása szigorúan tilos; ha valami kikerül a médiába, egy comebackről vagy egy  koncertről; akármiről, nagyon sok anyagi kárt tudtok okozni. Itt a szabályzat, és egy kis eligazítás az épülethez meg a rendszerünkhöz, ez biztos segít – adott egy újságot, aminek elején a Pledis épületének egy képe állt.

- Köszönünk mindent! Sokat segített – hálálkodott Liz, miután felébredt a kábulatból. Gondolom ott állt meg a feketelyuk az agyában, hogy „az idolokhoz nem szólunk és nem fogdossuk őket”. Hát, ez van. Én inkább csak örülök neki, hogy nem kell bájcsevely nyálgépékkel. Vagy akárkivel. 

- Mikor kezdünk? – tértem a lényegre. 

- A comeback két nap múlva lesz, így a promotálás utána három nappal, ami azt jelenti, hogy a comeback kijövetele után huszonnégy órával el kell kezdeni leszervezni a helyszíneket. Már sok embert beszerveztem, így a ti feladatotok annyi, hogy a helyszíneken az idoloknak meg legyen mindenük. Étel, ital, smink, ruha és még a szükséges dolgok.

- Rendben, akkor pontosabban öt nap múlva találkozunk itt? – kértem megerősítést Mr. Hantól.

- Igen, reggel fél hétkor. - Erre a mondatra félrenyeltem. Fél hét?! – Egy busz indul, ami az idolokat szállítja, egy pedig ami az operatőröket, stylistokat, és a szervezőket. A helyszínen mindent elmondanak majd, hogy mi hol van, aztán kezdetét veszi a műsor. Segítséget pedig a fő szervezőtől kérhettek, kedves, majd segíteni fog és belejöttök, higgyétek el! – Csak úgy áradt belőle a szó, plusz a mosolya is levakarhatatlan volt. Örülök, hogy lesz egy ilyen főnökünk. 

- Ennyi lenne az információ áradat? – nevettem fel egy picit, mire Mr. Han is velem nevetett, majd bólogatott. 

- Igen, ennyi lenne – állt fel. A papírokat a monológja alatt aláírtuk, így már indulhattunk is. Már úgy várom, hogy leérjünk a partra. Keresnem kell majd egy közelebbit, hogy a mindennapos stresszt kiheverjem.

  Mi is felálltunk, elköszöntünk és ki is léptünk az ajtón, majd be a liftbe.

- Legalább ez a férfi kedves. Az eddigiek nem igazán fordítottak ránk sokat az emberségükből – forgattam a szemem, miután megnyomtam a nullás gombot. 

- Mr. Hanról csak jó dolgokat mondanak. A Seventeen is jóban van vele. Itt jó dolgunk lesz – vigyorgott Liz, aztán elszomorodott miután kiléptünk a bejárati ajtón. 

- Na, mi van? – néztem rá nevetve.

- Nem találkoztunk a Seventeennel – pityergett. – Eddig minden ügynökségnél találkoztunk valakivel. 

- Én csak örülök, hogy nem kellett megint füldugót nyomnom a fülembe az áriád alatt – nevettem, mire Liz beleütött a felkaromba. – Au! 

- Ez van – vont vállat. – Na merre tovább?

- Lakás, összepakolunk és vonat vagy busz – villantottam meg az egész fogsorom, mire Liz szemforgatva elkezdett taxit vadászni. Na, meg a francokat. – Béna vagy – léptem le az út szélére és fütyültem egyet, mire egy taxi már mellettem is volt. Csoda, hogy Liznek még nem repült el a szeme a forgatásától. 

  A forgalom kezdett egy kicsit csökkenni, de így is két dugóba kerültünk. Szerintem ehhez hozzá kell most már szoknunk. A mi kis városunkat tíz perc alatt át lehet autózni, itt öt kilóméter fél óra, plusz a két-három dugó. 

- Mikor, hol és mit ebédelünk? Már eléggé éhes vagyok – kiáltott ki Liz a szobájából; éppen a kis pandás táskájába pakolta a fürdőcuccait. 

- Az tuti, hogy nem Coex Mallban – nevettem fel, mire Liz csak az ajtóba lépett és úgy nézett rám, mintha azt kérdezné „Most komolyan?”. Erre én még jobban nevettem.

- Jó, majd keresünk valami éttermet. De nyugi, most már nincs semmi felkavaró hírem. 

- Ezt nem hagyhattam ki, bocsi. - Liz legyintve visszalépett a szobájába, mire én is. Fürdőruhát, két törölközőt, naptejet, papucsot headsetet tettem el, és egy egyszerű nyári ruhát vettem fel. Majd a parton átöltözünk, bár nagyon utálok a parton öltözködni. Enni pedig majd veszünk valami péksüteményt(már ha itt van olyan), nem költünk a parton, mert ott mindig minden nagyon drága. Max. egy üdítőt, de többet nem.

- Megvagy Liz? – kezdtem el keresni a telefonomat a nappaliban. 

- Igen, indulhatunk.

- Oké, mivel menjünk akkor? – néztem rá, miután kilépett a szobából. 

- Általában busszal mennek a Sokchora. 

- Akkor gyerünk. Már két óra van – néztem a telefonom kijelzőjére, amin egy üzenetet is láttam, anyutól: „Valamit küldjek ki? Valamire szükségetek van?”. Jó, hogy ezt megkérdezte, mert pár dologra tényleg szükségünk van. Egyből tárcsáztam a számát, mire fel is vette. 

- Szia anyu – szóltam bele, mire Liz vállat rántva rám nézett, ezzel azt kérdezve: „Mi van?”. Legyintettem, és belépve a liftbe megnyomtam a nullás gombot. 

- Bezártál? – tátogtam el Lizre nézve, mire bólintott egyet. 

- Van egy listám. Sok mindenre szükségünk van. 

- Rendben – sóhajtott anyu.

- Amire nekem van szükségem, az a zsebpénzem, ami a ládámban van a polcomon. A párnám, Aloe Vera, a szendvics sütőnk, a kávéfőzőm, az összes ágyneműhuzatom, a lila pokrócom, a két táskám, három télikabátom, csizmáim, az őszi vászon Converse-ek, a maradék ruhám a szekrényből, fehérneműk a fiókomból, a tabletem, sminkek és arctisztítók a fürdőből. – Kis szünetet tartottam, míg elgondolkoztam. – Angol szótárak, tolltartóm, és az a három könyv ami az asztalom szélén van. Az olvasnivaló könyveim közül mindet kérem, de csak azt, ami a jobb oldalt van a szekrényen, azokat még nem olvastam. És valami alkohol tartalmú dolgot. Az is jól jön itt. Egyelőre ennyi, több nem jut eszembe. Leírtad? – Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy az autóm nem kerülhet ki, mert túl sok pénz. 

- Igen, megvan. Liz? – Odanyújtottam Liznek a telefont, miután lesétáltunk a lépcsőn és taxit kezdtem fogni. Természetesen, egyből horogra is akadt egy. Az idő gyönyörű volt, száz ágra sütött a nap, és Lizzel a fehér és sárga nyári ruhánkban is megsültünk. A taxiba beülve elmondtam a címet, miközben Liz nagyon magyarázta, hogy mi kell. Szerintem neki több dolog kell, mint nekem. 

   A legközelebbi buszmegálló fél órára volt(hát hogy is ne), a következő busz Sokchora pedig szintén fél óra múlva indult. Nyüzsögtek az emberek, alig volt szabad állóhely a váróban, nemhogy ülő. Mindenki telefonált, óriási hangzavar volt bent. Ami pedig nagyon fura volt számomra, hogy még mindig nem szoktam meg, hogy ennyivel másabb külsejű emberek vannak körülöttem. 

  Az út két és fél órás volt egy zsúfolt buszon, ahol Liz az ölemben ült, mert nem volt több hely( mondanom sem kell, hogy a lábam úgy elzsibbadt, hogy mikor felálltam, vissza is estem a székre), ráadásul egy kisfiú úgy gondolta, hogy nagyon vicces lenne egész út alatt a fülemet pöckölni. Nem látom, de biztos vörösben ég most. Az egészben viszont pozitívum, hogy viszonylag olcsón megússzuk az oda-vissza utat, és hogy volt a buszon légkondi. 

  Megnéztem a térképet mobilon, és szerinte a part fél kilóméter sétára van. 

- Akkor induljunk arra – mutattam bal oldali irányba, majd el is indultunk. Ha lehetséges, itt még melegebb volt, és kevesebb ember. Ahogy haladtunk előre, egyre többen libegtek laza nyári ruhában és fürdőcuccban az utcán, ebből is gondoltam, hogy nincs messze a part. Liz arckifejezése nem volt valami boldog, mint mondtam már, ő nem szereti ezeket a helyeket. 

- Na, nyugi már. Jó lesz. Úgyis imádod Koreát, legalább ezt is látod belőle, nem csak az idoljaidat – karoltam át a vállát séta közben.

- Jó persze, de tudod, hogy nem szeretek emberek előtt fürdőruhában lenni. Meg mindig leégek, ha napra megyek. 

- Tudom, de most rendesen lekenlek, hoztam naptejet is. Gondoltam mindenre – vigyorogtam rá, mire ő is halványan elmosolyodott. Nem sokkal később megláttuk a homokos partot, majd a vizet is. Rengeteg ember volt a parton, alig láttam szabad helyet. De a víz gyönyörű kék volt, és megcsillant, ahogy rásütött a nap.

- Hűh. Rengetegen vannak – csodálkozott rá Liz. 

- Igen, de nem baj, ugye? – néztem rá félve. 

- Hát... – nézett rám. – Kibírom – próbált nekem hazudni. 

- Ha nem megy, nem maradunk. Keresünk egy olyan részt, ahol kevesebben vannak, rendben? – fogtam meg a vállát és rámosolyogtam. 

- Köszönöm – nézett rám hálásan.

- Na, gyerünk. Nézzük meg, hogy a szikla mögött van-e valami – mutattam a part bal oldalán lévő nagy sziklára, ahova felcsapott a víz. Mielőtt elindultunk, felkerestünk a part mellett egy öltözőt és átvedlettünk. Furcsa mód, nem állt nagy sor a kabinoknál, pedig az ember azt gondolná, hogyha ennyien vannak a vízben, akkor az öltözőben is. Elindultunk a sziklák fele, de mivel még ma a fánkokon, és azon a péksütin kívül, amit a buszmegállóban vettünk, nem ettünk semmit, megálltunk egy gyorskajásnál, ahol én egy nagy hamburgert vettem(csak is azért, mert jó árban volt), Liz pedig valami koreai kaját, tele zöldséggel meg valamilyen hússal. Nagyon örült neki, de szerintem, csak bah.

  Kb. négyszáz méter séta a sziklás rész, és ahogy gondoltam, volt ott egy kisebb „öböl”, ahol senki sem fürdött, de a víz átlátható es nem túl mély. Kisebb mászás és küzdés a sziklával után lent is voltunk a parton és kipakoltunk. A nap tűzött, de a víz nagyon kellemes volt. A hullámok elvétve néha-néha megcsapják a sziklákat és a homokot, de különösebben nyugodt a tenger. Liz nagy vonakodva elment úszni, kicsit bentebb, mint ahol én voltam, de csak miután alaposan lekentem naptejjel. Én kifeküdtem a víz tetejére, és ahogy a fülemet ellepte a víz, minden hang elcsöndesült. Minden megszűnt számomra, csak a víz és én léteztünk. A pulzusomat hallgattam a fülemben, ami egyre csak lassabb lett. Teljes nyugodtság vette át a helyet az idegesség mellett. Az aggódás, a kétely, a bizonytalanság most egy pillanatra eltűnt és teljesen biztos voltam abban, hogy erős vagyok és képes vagyok ezt az egészet végig csinálni, hiszen muszáj. Nem vagyok gyenge, menni fog. Viszont dupla felelősség nyomja a vállam, mert Lizre is nekem kell figyelnem. Nélkülem, neki se menne ez. Csak azért érzi magát olyan jól, mert tudja, hogy én itt vagyok neki. Mindig is itt voltam, és itt is leszek. Csak győzzem energiával.

  Nagy gondolkozásomból egy sikoltás keltett fel, mire egyből taposni kezdtem a vizet és a part fele tekintettem. Esküszöm, azt hittem, hogy megbolondultam.

- Ezt nem hiszem el! – csaptam homlokon magam.

- Lara, itt a Seventeen! – vigyorgott Liz és kirohant a vízből a partra, mire az összes fiú szájtátva őt nézte. Hát hogy is ne nézték volna, egy szál fürdőruha volt rajta. 

- Erre mennyi esély volt?! – akadtam ki teljesen, majd elkezdtem kiúszni a partra.